Nemrég írtam, hogy Tim Burton már csak árnyéka önmagának, mert az egyszerre búskomor és vicces, töklámpásos családi horrorjai helyett átállt a lelketlen és giccses blockbusterekre. Ez a tendencia sajnos a Nagy szemekben is folytatódott, bár azt még most sem igazán tudom eldönteni,

Az új főszereplőkre, Christop Waltzra és Amy Adamsre nem lehet panasz. Először játszottak ugyan Tim Burton-filmben, de mindent beleadtak, hogy hitelesen bemutassák a Keane-házaspár furcsa, '60-as évekbeli életét:

• van egy exhibicionista férfi, Walter Keane, aki botcsinálta tájképfestő, de profi PR-os és szélhámos, és óriásit kaszál a nagy szemű gyerekeket ábrázoló, giccses képeivel,
• amiket valójában a felesége, Margaret Keane festeget szomorúan a házuk padlásszobájába zárkózva (később persze már az úszómedencés luxuspalotájuk elsötétített sarkában üldögélve).

A film tehát igaz történeten alapul, akárcsak Tim Burton korábbi életrajzi filmje, a kultikus Ed Wood. A Nagy szemek még hasonlít is a nagy elődre abban, hogy a rendező most is azt mutatja be, hogyan érhet el sikereket egy művészkörökben lenézett és kiröhögött ember a futószalagon ontott gagyi fáradhatatlan gyártásával - amire maga a festő természetesen mindig is művészetként tekintett.

A béna gumiszörnyekkel és lecsúszott sztárokkal dolgozó Ed Wood fekete-fehér, hollywoodi világa azonban érezhetően sokkal közelebb állt Burtonhoz, mint a Keane-képek tarka színorgiája. A két film közti minőségi különbség még úgy is ordít, hogy a gülüszemű gyerekek portréit Burton is megszállottan gyűjtötte a '90-es években, és a forgatókönyvet is ugyanaz a Scott Alexander-Larry Karaszewski páros írta, akik az Ed Woodét. Sőt, ismét a kedvenc zeneszerzője, Danny Elfman szállította a dalokat.

Burton persze most is profi hangulatteremtő

Gyönyörű képekkel mutatja be például a '60-as évek Amerikáját, amikor a takaros kertvárosi egyenházakban élő asszonyok sci-fikbe illő háztartási gépekkel vezették a háztartást, a férfiak sárkányszárnyas Chevrolettel mentek munkába, a nappalikban tranzisztoros rádió és fekete-fehér tévé duruzsolt, és mindenki az 1964-es New York-i világkiállítás lázában égett (ekkor építették többek közt azt az UFO-alakú ikerkilátót, ami a Men In Blackben is felbukkant és a Nagy szemekben is látható).

Tim Burton retrómániája persze érthető. Ő maga is a '60-as években volt gyerek, neki ez az idealizált aranykor, pont mint nekünk a Hawks-kabáttal és félbemaradt Kacsamesékkel súlyosbított '90-es évek. Spielberghez vagy Wes Andersonhoz hasonlóan Burtonnél is mindig visszatérő elem az álmos kertvárosi közeg, meg a reklámplakátokra illő ruhák, cipők és kocsik tarka világa, ami mindig felbolydul valami nem várt esemény miatt. Gondoljunk csak az Ollókezű Edward bubifrizurás Avon Lady-jére, aki a házába fogadja az ijesztő rémséget:

Csak ugye Burtonnél ez után mindig az a rész jön, amikor a tévé előtt felnövő, meg nem értett kis főhős ráun a kertesházas övezetre, és inkább a romos kastélyt meg a belülről sokkal nagyobbnak látszó, düledező kunyhót választja, ahol mókás szörnyekkel és barátságos szellemekkel találkozhat.

Itt ugyanis csak egyetlen szörnyeteg van: a felesége művészi hajlamait és embertelen munkabírását éveken át kihasználó, szélhámos férj. Aki egyáltalán nem szimpatikus, sokkal inkább a Ragyogás őrült Jack Nicholsonjára hasonlít. De hiába brillírozik ebben a szerepében is Cristoph Waltz, az idegesítően lassan hömpölygő történet vége egy idő után annak is előre egyértelmű lesz, aki sosem hallott még a nagy szemű gyerekeket ábrázoló Keane-képekről.

Ráadásul a nézőben végig ott motoszkál a felismerés, hogy Tim Burton nem is a férfiközpontú társadalomtól szenvedő, elnyomott festőnőről forgatott filmet. Inkább meg nem értett művésznek állított be egy népszerű és dúsgazdag, de csak közepesen tehetséges giccsgyárost. Mintha csak saját magát akarná mentegetni a Nagy szemekkel: 

Hé, egymilliárd dollárt kaszált az Alice, tehát nem lehetett annyira rossz. Én pedig még mindig ugyanaz a kultrendező vagyok, mint 20 éve, csak a kritikusok mindig lehúzzák az új filmjeimet.