Vannak érthetetlen dolgok az életben, mint például az, hogy ha annyi jó dán film készül, akkor miért pont a Fácángyilkosok lett az év legnézettebb filmje Dániában? Mert bár a skandináv krimi kétségkívül végtelenül népszerű mostanában, de úgy tűnik, még a filmkészítésben sokat magasztalt dánoknak sem mindig sikerült meglépnie azt a néhány lépcsőfokot a könyv és a film között. Erre elég nagy bizonyíték a Fácángyilkosok.

A Fácángyilkosok Jussi Adler-Olsen világhírű bestsellerének második része, a szintén nagyon sikeres Nyomtalanul után. Mi már az első részért sem voltuk nagyon oda, leginkább azért, mert a Nyomtalanul is inkább volt tévéfilm, mint vászonra való valódi krimi, és azért sem, mert hemzsegett az unalmas krimis kliséktől – csakúgy mint a Fácángyilkosok.

A krimisorozatban egy zaklatott lelkű és kissé lúzer, pincébe száműzött nyomozó, Carl Mørck próbál lezáratlan ügyeket megoldani társával, több-kevesebb sikerrel. Természetesen van egy meg nem értett, intuitív zseni nyomozónk, kellőképpen pokróc stílussal, aki szélmalomharcot vív feletteseivel és az egész világgal. A Fácángyilkosok forgatókönyvírója ezúttal is Nikolaj Arcel, aki A tetovált lány forgatókönyvírójaként, valamint az Oscar- és Golden Globe-jelölt Egy veszedelmes viszony című film rendezőjeként ismert leginkább. Ez alapján a film még jó is lehetne, de nem az, mert az első részhez hasonlóan megint elfelejt film lenni.

A forgatókönyvvel amúgy nincs különösebb baj, feszes, néha még izgalmas is, és érdekes megoldások is vannak benne. Ettől függetlenül az egész borzasztó rosszul néz ki. A sztori szerint a felderítetlen ügyeken dolgozó Q-ügyosztály most egy húsz évvel ezelőtti gyilkosságot vesz elő, amiben egy 18 éves ikerpárt öltek meg. Elvileg meg is találták a gyilkost, aki ült is három évet, de fifikás nyomozó azonnal kiszúrja, hogy itt valami bűzlik, és nem ő lehetett az igazi tettes.

Sőt arra is rájön rögtön, hogy ki a gyilkos, ami a néző számára is azonnal világos, így a film tulajdonképpen arról szól, hogy hogyan tudják a gyilkosságot bizonyítani. A kulcsfigura egy húsz évvel ezelőtt eltűnt lány, aki azóta hajléktalanként él, így igen nehéz megtalálni. És persze, hogy nem csak a zsaruk keresik.

Fájdalmasan amatőr dolgok vannak sajnos a filmben, attól ugyanis még valaki nem fog hajléktalannak kinézni, hogy bekenik az arcát korommal, és amatőr dolgok vannak a sztoriban is. A nyomozó olyan bakikat követ el, hogy nem csodálom, hogy leköltöztették a pincébe, és teljesen nonszensz, hogy egy őrület határán lévő hajléktalan nő egyszer csak teljesen tudatos magánakcióba kezd. Emellett a film csöpög a fölösleges érzelmektől, és már-már röhejes, ahogy a keresztül-kasul lőtt és sebesített nyomozó még a halál szélén is csak mások megmentéséért küzd.

Engem sajnos egy krimi ott elveszít, amikor a gyilkos tiszta aberrációból gyilkol. Persze számos thrillernek ez az alapja, de egy jó krimi mindig bemutatja a gyilkos indítékait, és nem intézi el annyival a dolgot, hogy ezek egyszerűen gazdag perverz állatok, akik szeretik a vért, szeretnek ütni, szeretnek nőket megerőszakolni, és állatokat gyilkolni. Mert nagyjából ez van, és valóban el kell sokszor takarni a szemünket most is, mint az első részben, mert elfoglalják a képernyőt a heroin-függők, a szado-mazo szex vagy épp egy halott csecsemő, - nem csoda, hogy a film 18-as karikát kapott. Csak sajnos ettől nem lesz jó egy film. Kellett volna hozzá valami filmszerű is.

A Q-ügyosztály széria harmadik részét, a Palackpostát Nikolaj Arcel rendezi majd.