Az első, 2012-ben bemutatott Bosszúállók-filmmel a Marvel lezárta ambiciózus, egyelőre 2019 nyaráig megtervezett mozis-tévés univerzumának első szakaszát. Ez volt a bevezetés, amiben felvázolták a képregényvilág mozgóképesített hőseit, azokat, akiket a második, jelenleg tartó szakaszban kicsivel alaposabban bemutatnak, és akik mellé újabbakat (Ant-Man, A galaxis őrzői, Daredevil) is felvezetnek. És itt is van egy Bosszúállók-film, az Ultron kora, ami a várakozásoknak megfelelően hosszabb, drágább és látványosabb az elődjénél. Hogy aztán a három évvel ezelőtti első film 1,52 milliárd dolláros bevételét túlszárnyalja-e, azt nem lehet tudni, mindenesetre az előjelek rekorddöntésre utalnak, örülhetnek a Disney részvényesei.

A filmet az a Joss Whedon írta és rendezte, aki a Marvel-univerzum atyaúristene, Kevin Feige mellett a mai hollywoodi szakemberek közül talán a legtöbbet tudja a képregényekről, és ami ennél sokkal fontosabb, a műfaj rajongóiról. Whedon az első filmmel is bizonyította, hogy túl tud lépni a képregényfilmeket – és ez alól a Marvel-univerzum addigi alkotásai sem voltak kivételek – jellemző sablonosságon, és egy olyan történetet írt és rendezett egy rakás, addigra már legalább 500 képregényfüzetben szereplő szuperhősről, amit imádtak a rajongók, hiszen nekik készült, olyan apróságokkal, kiszólásokkal, a Whedonre jellemző popkult utalásokkal és egészséges mennyiségű humorral, amitől sokkal több volt, mint egy szimpla világmegváltó látványfilm.

Az Ultron korában Whedon megtartotta azokat az elemeket az első filmből, amiket a képregényfilmek rajongói imádtak, és erre építkezve írt meg egy olyan sztorit, amit viszont azok is simán be tudnak fogadni, akik először találkoznak ennek az univerzumnak a gyermekeivel. Ez, mivel a Marvel-filmek valahol összefüggő történetet alkotnak, és ha már másban nem is, de apró utalásokban és megjegyzésekben mindenképpen visszautalnak az előzményekre, embert próbáló feladat, de Whedon megoldotta a dolgot, tényleg el lehet vinni  a képregényekkel most ismerkedő, Vasemberről semmit nem tudó csajunkat/pasinkat is az  Ultron korára, nem fog bután nézni egy-egy jelenet alatt, miközben mi csillogó szemmel bólogatunk, hogy igen, bizony, ezt már a Thor 1-ben felvezették. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a fanatikusok meg unatkozni fognak, mert minden szájba rágnak nekik, Whedon írói zsenijének (tessék csak felidézni a Buffy, a vámpírok réme, az Angyal, a Firefly vagy éppen a Dollhouse című sorozatokat) köszönhetően, no meg annak, hogy szinte minden Marvel-film mellett ott volt tanácsadóként, a történet pont annyira bennfentes is, hogy ők is élvezhessék.

Az Ultron kora viszont nem minden szempontból tudott a Bosszúállók fölé nőni, és ez pont annak köszönhető, hogy a hősökről túl sokszor és túl szájbarágósan akarja elmagyarázni, hogy valahol ők is csak emberek (na jó, Thor nem egészen), és néha pont olyan gondokkal küzdenek, mint mi magunk. Ez persze az azonosuláshoz nem árt, de 143 percen át, mondjuk 25 percenként sulykolva kissé idegesítő és unalmas. Nem azt mondom, hogy Whedon sokat moralizál, és a Fekete Özvegy a bevásárlólistát nézegetve töpreng, hogy van-e pénz a drága budipapírra, vagy csak a gazdaságosra, de a kelleténél többször emlékeztet arra, hogy a világ megmentésébe ezek a szuperemberek akár bele is gebedhetnek.

A történet alapja, hogy Tony Stark, azaz Vasember (Robert Downey Jr.) és Bruce Banner, azaz Hulk (Mark Ruffalo) nem fél istent játszani (Stark ilyen tendenciáit az előző Marvel-filmek szépen megalapozták), és úgy gondolják, ideje megalkotni egy olyan mesterséges intelligenciát, ami majd képes lesz megvédeni az emberiséget a külső veszélyektől, ők pedig mehetnek kecskét tenyészteni, vagy amit a nyugdíjas szuperhősök csinálni szoktak a világmegmentés utáni éveikben. Ultron, a mesterséges intelligencia (James Spader) erről másképp vélekedik, és miután felmérte a helyzetet, úgy dönt, az emberiségre, vagyis a bolygóra a legnagyobb veszélyt az ember maga jelenti, és megkezdődik a másfél órás, folyamatos akcióorgia.

A tét a szokásos, a mit sem sejtő emberiség sorsa, megvédeni őket meg csak hőseink tudják, azaz ebből a szempontból ez a film sem több vagy jobb, mint az első Bosszúállók, vagy tulajdonképpen bármelyik szuperhősfilm, a sztori végét nagyjából meg lehet jósolni a 43. percben, viszont az odáig vezető út sokkal érdekesebb, mint egy Superman- vagy Pókember-történeté. Whedon ugyanis azokat az apróságokat, karakterépítő jeleneteket szereti a legjobban (erről egy hamarosan az Indexen olvasható interjúban is mesélt), melyekhez nem kell nagy díszlet, CGI és parasztvakítás, csak a színészek és pár sornyi jó dialógus. Az Ultron korában az egyik eddig kissé elhanyagolt karakter kap is egy érdekes háttérsztorit (direkt nem mondjuk meg, melyikük),  és azok a momentumok, melyekben a teljes csapat részt vesz, és csak beszélgetek, a legjobbak a filmben.

Ez azért is nagy szó, mert a játékidő 75 százalékát kitevő akciójelenetek elképesztően látványosak. A 250 millió dollár minden centje ott robban fel, omlik össze vagy válik porrá másképpen a szemünk előtt. Whedon módszeres alapossággal gyalulja az agyunkat, és vezeti át a hősöket egyre elképesztőbb és hihetetlenebb összecsapásokon, amiket elnézve persze hogy eszébe juthat a nézőnek, hogy oszt a fizikával mi van, de tulajdonképpen kit érdekel, amikor a Mátrixból megismert bullet-time effektussal megspékelve robbannak át egy rakás tankon a Bosszúállók? Ilyenkor mindenkiből előjön a gyerek, és eszébe jut, hogyan játszott a műanyag katonákkal a szomszéd Pistikével, és ha úgy döntött, hogy azok tudnak repülni is, akkor repültek, és kész. Ezt a néhol gyermeki élvezetet, amivel a film az akciójeleneteket kezeli, persze meg kell törni, mert csak komoly dologról van szó (mi lesz a világgal?), és ilyenkor sajnos leül a film, és komor, sötét lesz, a főszereplők állnak körben, és savanyú arcot vágva megállapítják, hogy mindennek vége, és ugyan ez minden jó drámához hozzátartozik, de itt mintha kicsit sokszor alkalmaznák.

Az új szereplők közül Scarlet Witch, azaz Skarlátboszorkány az érdekesebb, nemcsak a szuperképességei miatt, melyek között a hipnózis és a telekinézis a legmarkánsabb, hanem a színésznő, Elizabeth Olsen munkájának köszönhetően. Quicksilverrel (Higany – Aaron Taylor-Johnson) ellentétben ő mintha jobban élvezte volna ezt a szerepet, és mivel a Godzillában szerepelt, volt tapasztalata a blockbusterek terén is, míg az ikertestvérét alakító Taylor-Johnson néha kissé elveszve, független filmes módszerekkel igyekezett megoldani a feladatát, ami viszont egy ilyen CGI-orgiában nem elég: ide nagyívű, látványos mozdulatok és túljátszás kell, attól (is) működik a dolog. (És tessék: ő is szerepelt a Godzillában, de teljesen felejthető volt - a főszerep ellenére.) 

Az alapgárdából most Mark Ruffalo (Hulk), Scarlett Johansson (Fekete Özvegy) és Jeremy Renner (Hawkeye) kapott nagyobb teret arra, hogy a karakterét jobban megismertesse a nézővel, ami nem is baj, hiszen Thor, Vasember és Amerika kapitány már az ember könyökén jön ki. Whedon ettől még kiválóan érzékelteti, hogy kik a vezérürük, szóval nyugi, a kapitány kezében van a marsallbot. A film végére viszont alaposan átalakul a felállás, sok kérdés marad nyitva, és a szokásoknak megfelelőn érdemes kivárni a stáblista utáni extra jelenetet, mert nagyszerűn vezeti fel azt, amire a harmadik Marvel-szakaszban számíthatunk, amiben viszont Joss Whedon már nem nagyon vesz majd részt, mert mint mondta, eleget foglalkozott mások fantáziájának szülötteivel, ideje ismét valami újat alkotni.

Az Ultron kora nem olyan korszakalkotó szuperhősfilm, mint a Bosszúállók volt, viszont pontosan ugyanúgy mutatja be a szuperhősök emberi oldalát is, mint az tette. Ha nincs az előző film, akkor most erre aggatnák az úttörő és a végre egy igazi képregényfilm címkéket, szóval akinek az eddigi Marvel-filmek bejöttek, most sem fog csalódni. Akinek pedig ez az első, tuti nekiesik majd a többinek is. És ez a lényeg, nem?