A sztálini Szovjetunió rémes hely lehetett, de a rémes helyek általában remek helyszínei tudnak lenni filmes drámáknak. Hát még ha azt a drámát Gary Oldmannel hirdetik a plakátján, micsoda ziccer! Szóval vártam A 44. gyermeket annak ellenére, hogy voltak figyelmeztető jelek (például az, hogy trailerben mindenki angolul, de rémes orosz akcentussal beszél, ami miatt örültem, hogy nálunk szinkronizálva vetítik).

És egész jól is indul a sztori, kapunk egy MGB-nél (Állambiztonsági Minisztérium, a KGB egyik elődje) dolgozó ügynököt, az ő gyönyörű feleségét, fegyvertársat és ellenlábast, a forgatókönyv vázlatosan felrajzolja a romlott rezsimet, ami miatt minden szereplő valamilyen formában kényszerpályán mozog, és aztán megérkezik a fő konfliktus: egy sorozatgyilkos, aki után nyomozni kellene – csakhogy az ötvenes évekbeli Szovjetunióban nem kívánatos dolog egy ilyen nyomozás, hiszen „a Paradicsomban nincsenek gyilkosságok”.

Aztán minden elromlik. Gary Oldmanről például kiderül, hogy alig szerepel a filmben, a főhőst játszó Tom Hardy, Amerika Szabó Győzője pedig éppen azt próbálja megmutatni, hogy tud ő nagyon rossz színész is lenni, ha akar (a női szereplőt alakító Noomi Rapace rendben van). De a rendezés és a szkript az, ami menthetetlenné teszi az egészet. (Meg az, hogy összehasonlítási alapnak ott az X polgártárs, ami hasonló felállásból hoz ki egy klasszisokkal jobb filmet.)

Nem olvastam a cselekmény eredetijét, Tom Rob Smith regényét, és könnyen lehet, hogy abban sem volt minden a helyén (Smith egy szappanopera forgatókönyvírója volt, mielőtt megírta), de látatlanban is egészen biztos vagyok benne, hogy koherensebb egész volt, mint a filmváltozat. Alapvető kérdésekre nem ad választ a forgatókönyv, főleg a szereplők motivációi lyukasak (vagyis a gonosz leginkább azért gonosz, mert gonosz). A sztálini rezsim ábrázolása pedig hiteltelen (bár lehet, hogy egy amerikai néző számára kevésbé tűnik annak), és telitalálat a filmet tiltólistára tevő orosz kulturális minisztérium Mordor-hasonlata: a Moszkvát ábrázoló távolikon tényleg mindig olyan komoran vöröslik-feketéllik az ég, hogy az ember elkezdni keresni rajta Szauron szemét.

Ráadásként ez a nem túl erős alapanyag teljesen szétesik Daniel Espinosa rendezésében, akinek nagy filmőrült létemre eddig nem ismertem a nevét, de ezek szerint ez nem véletlen. Pocsék a színészvezetése, remek sztárok csak feszengnek a szerepükben, vagy éppen karikatúrává válnak, mint maga a sorozatgyilkos, akinek érezhetően igyekeztek valami emberi hátteret adni, de ez nem jött össze.

Az orosz vadonban robogó gőzmozdony, madártávlatból, az jól nézett ki. De ha egy filmnek egy megkapó átvezető snitt a legnagyobb erénye, akkor bizony az a film elég béna, sztálini ziccer ide vagy oda. Minden jelenetén azt érezni, hogy a könyv jobb volt.