Egy vámpír nem mosogat!

Ez a mondat nagyjából a Hétköznapi vámpírok ötödik percében hangzik el, és mindent elmond arról, hogy mennyire vicces is a film, mert az egyik legjobb mondata, csak írásban elveszik minden tréfa belőle, mert nem tudjuk, hogy ki mondja és miért. Akkor elmondom én: Deacon (Jonathan Brough) mondja a négyfős albérlet lakógyűlésén, amikor a Vlad (Jemaine Clement) és Viago (Taika Waititi) végre szembesítik azzal, hogy öt éve képtelen elmosogatni, ott bűzölögnek a véres edények a mosogatóban, mit szóljanak, ha vendégek jönnek. Deacon visszavág, hogy hát nem mindegy mit szólnak a vendégek, ha egyszer úgyis megölik őket, majdnem rögtön, hogy belépnek a házba? A ház negyedik lakója, Petyr ekkor még a kriptájában alszik. Petyr ezer nyolcezer éves. Ő nem jár lakógyűlésekre.

És erről szól a Hétköznapi vámpírok, hogy vannak a vámpírok és megpróbálnak élni a hétköznapokban, úgyhogy amit most a magyar címfordítás elvesztett művészi teljesítményben, azt visszanyerte pontosságban. Vlad, Viago, Deacon és Petyr ott élnek Új-Zéland fővárosában, nappal nem mehetnek ki, nem járhatnak szórakozóhelyekre, mert csak akkor léphetnek be, ha hangsúlyosan invitálják őket, nem tudtak rendesen öltözködni, mert nem látják egymást a tükörben, és nem tudják fiatal szüzek vérét szívni, mert azokból egyre kevesebb van manapság. Repülni és denevérré változni tudnak, de a hipnózis már kevésbé megy, legalábbis amikor Vlad megpróbálja az ablakon keresztül megvajákolni egy tévénéző áldozatát, ő nem képes felállni a foteléből.

A Hétköznapi vámpírok igazából főleg improvizált, de szupervicces jelenetek sorozata, úgyhogy sokat nem is tudnék rontóckodni vele, meg amúgy sem lenne értelme minden viccet elsütni a kritikában. Főleg azért, mert képtelenség is, Waititi és Clement filmjében gyakorlatilag egymást érik a poénok és a csattanók, amiket anélkül is lehet érteni, hogy végigkövettük volna az egyetemes kultúrtörténet vámpírábrázolásait, de ha tudjuk, hogy Vlad kelet-európai akcentusával és hosszú hajával a Stoker-féle Drakula, Petyr a kopasz fejével és röhejesen nagy fogaival a némafilmes Nosferatu, Deacon a vagány kabátjában pedig az Elveszett fiúk Keifer Sutherlandje alapján lett mintázva, akkor még viccesebb az egész. Főleg, akkor, amikor kiderül egyikőjüknél,

a másikról meg az, hogy nagyon szeretett szerencsétleneket kínozni a pincében, de mióta találkozott egy lénnyel, amit ő csak úgy hív, hogy a Szörnyeteg, azóta elszállt a monyója. 

Waititi és Clement, akik már együtt dolgoztak a Flight Of The Conchords (nálunk: Slágermájerek) sorozat két évadán, ráadásul évekig tervezték a Hétköznapi vámpírokat, úgyhogy senki se gondolja azt, hogy csak egy nap betéptek és kiagyalták az egészet. A befektetett munka meg is látszik, a színészek hiába improvizálnak legtöbbször nevetséges kosztümökben és parókákban, tökéletesen azt a benyomást keltik, mintha évszázadok óta ismernék egymást és a hócipőjük is tele lenne a mások háklijaival. 

A Hétköznapi vámpírok annak ellenére, hogy baromi vicces, szerencsére nagyon messzire kerül attól, hogy paródia legyen. Vannak benne utalások az Alkonyatra – ahogy az egyetemes vámpírtörténetre is a középkortól a modern korig -,

Ami Waititi és Clement filmjének nagy-nagy erőssége, az az, hogy minden percében úgy foglalkozik a szereplőivel, mintha tényleg léteznének és tényleg a hétköznapokban próbálnának meg helytállni a kétezres években. Amikor egy haverjuk segítségével meg tudnak nézni a napfelkeltét a Youtube-on, anélkül, hogy a látványtól elporladnának, az meg egészen megható.

A Hétköznapi vámpírok a Titanic közönségkedvence lett, és igazából teljesen érthető: a vámpírokat mindenki ismeri, a kézikamerás, A hivatal és a Városfejlesztési osztály stílusára emlékeztető képi világa is sokaknak ismerős lesz. Ezzel a filmmel remélem Waititi és Clement is legalább annyira ismertek lesznek, mint egy másik híres új-zélandi, mielőtt nekivágott volna megfilmesíteni azt a sok könyvet a gyűrűről meg a hobbitokról.