John Boorman, a ma már Írországban élő angol rendezőzseni majdnem 30 év szünet után készített folytatást híres 1987-es háborús drámájához, az öt Oscar-díjra jelölt Remény és dicsőséghez. A királynőért és a hazáért persze sosem lem lesz akkora klasszikus, mint a Gyilkos túra, az Excalibur, A panamai szabó vagy a Zardoz című, bizarr sci-fi (amiben Sean Connery piros alsógatyában feszít), az biztos, hogy a 82 éves rendező egy tisztességesen összerakott filmmel búcsúzott el a nézőktől.

Boorman, aki szokás szerint most is saját maga írta a forgatókönyvet, egy abszolút szórakoztató, önéletrajzi elemekben és filmtörténeti kikacsintásokban is bővelkedő történetet mixelt össze a koreai háború árnyékában csajozó angol sorkatonákról. Legegyszerűbben talán úgy lehetne jellemezni, mintha A királynőért és a hazáért lenne

A film az 1950-es évek elején, kőkemény hidegháborús időszakban játszódik egy angliai kiképzőtáborban, ahol a brit fiatalok a kötelező kétéves sorkatonai szolgálatukat töltik. A történet főszereplője ugyanaz a Bill Rohan, akit a Remény és dicsőségben még kisfiúként ismerhetett meg a néző, amint a londoni iskolája lebombázása miatt ujjong, most viszont már a 25 éves Callum Turner alakítja őt. A fiatal Rohan közlegény a koreai háború fenyegető árnyékával mit sem törődve próbálja csöndesen túlélni az alapkiképzést, aztán a tisztek napi szemétkedéseit, és egyedül csak az érdekli, hogy a kimenője alatt végre becsajozhasson. 

Bill sors- és szobatársa, Percy (Caleb Landry Jones) pont a főhősünk ellentéte. Egy harsány csajozógép, aki folyton valami zsiványságon agyal, és úgy viselkedik a fullasztó légkörű kaszárnyában, mint egy ketrecbe zárt, ideges vadállat, folyamatosan bajba kerülve ezzel. A furcsa páros gépírást tanító törzsőrmesterekként próbálja elbliccelni a Koreába vezénylést, de amíg Bill megadóan tűri a felettesei agybaját, addig Percy egyszemélyes háborút indít abrit hadigépezet ellen, de főleg a kibírhatatlan modorú Bradley főtörzsőrmester ellen, aki még a seggét is a katonai szabályzatban foglaltaknak megfelelően törli ki.

Itt kell közbeszúrnom, hogy a Harry Potter-filmek közkedvelt Lupin professzora,  David Thewlis  zseniálisan hozza a mindig kínosan pedáns, és folyton üvöltöző mintakatonát, akit teljesen érthetően minden újonc gyűlöl. És ez elképesztően látványos átváltozás ahhoz képest, milyen teszetosza farkasembert alakított éveken át Daniel Radcliffe-ék roxforti kalandjaiban.

A királynőért és a hazáért nagy erénye a kiváló brit színészgárda mellett az is, hogy

Egy gyakran visszatérő jelenetben a katonák a falra rakott hirdetményeken nézik, kit küldött Koreába a felettese valami mondvacsinált ügy miatt. Máskor az MI5 karót nyelt ügynökei vallatják a főhőst egy bankárlámpás, naftalinszagú irodában, hogy csak nem azért bagatellizálta el a kopaszoknak tartott hidegháborús eligazítást, mert valójában a gyűlölt kommunisták kéme? Utóbbi jelenetek különösen ütősek nekünk, magyar nézőknek, akik az '50-es éveket a Vasfüggöny innenső oldalról ugyan, de pont ugyanilyen paranoiás gyomorgörcsben éltük át, az ágy alatt is imperialista kémeket sejtve.

Boorman viszont minden ilyen nyomasztó jelenetet fel tud oldni, igaz, főleg erotikus töltetű viccekkel. A fedetlen keblek vagy a meztelenül úszkáló nők (ilyen például a főhős nővére is) szinte komikusan kevererdnek a történetbe, amitől olyan lesz a film, mintha csak egy Benny Hill- vagy Monty Python-szkeccset néznénk.

Bár A királynőért és a hazáért látszólag egy megfoghatatlan műfajkevercs, komor háborúellenes szatíraként és "Régen minden jobb volt, de főleg egyenruhában csajozni"-jellegű, nosztalgikus történelmi vígjátékként is képes működni (a rendező egyébként maga is a brit hadseregben szolgált 1951 és 53 között). Nagy kár, hogy valószínűleg ez volt a 82 éves John Boorman utolsó filmje - hiszen a legvégén egy régi kamerát láthatunk, amiben egy darabig forog a film, aztán egy kattanással leáll.