A remény egy hiba. Ha nem tudod helyrehozni, ami elromlott, megőrülsz

– szól Max az egyik jelenetben Furiosához a kegyetlen, kietlen pusztaságban. Több szempontból is ez a film tételmondata, és nemcsak a történet, hanem az egész, saját mitológiával bíró franchise tekintetében. Cannes-ban tomboló taps fogadta az új Mad Maxet, noha az, hogy a fesztivál első nagytermes vetítésén bőven voltak üres helyek, azért jól jelzi, hogy csak a fanatikusok jöttek el a korareggeli vetítésre.

Hiszen itt az Indexen is végigvettük pontról pontra, hogyan állt a földbe, a különösen induló, a második részben tökéletesre járatott, és a harmadik részben kínosan kisülő trilógia. A jó hír, hogy a Mad Max negyedik része pontosan az, aminek az előzetesek és a kiszivárgott jelenetek alapján mutatja magát. George Miller azt csinálta, amihez a legjobban ért: a Mad Max 4 ugyanis nem más, mint három grandiózus akciójelenet, annyira, hogy a félórás üldözéseket pár másodperces szünet választja el egymástól, és ilyenkor bizony hatalmas taps volt a Cannes-i Filmfesztivál legnagyobb termében. Mondom, hogy csak a rajongók jöttek el, de ők mind. (Az amerikaiak már látták otthon, az európaiak meg úgy lehettek vele, hogy ezt majd megnézik otthon a jövő héten.) Mégis jó is volt itt nézni a filmet Európa legjobb vetítőjében, olyan látvány- és hangélményt nyújt a film, mintha egy üvöltő koncerten lennénk, ami annyiban nem áll távol az igazságtól, hogy a nagy üldözéseket egy zenészkamion kíséri négy dobossal és egy röhejességig túltolt gitárossal, és ezt a poént a végletekig ki is használják a filmben.

George Miller filmjében tényleg az a nagyszerű, hogy egyáltalán nem akarja magát többnek mutatni, mint ami: egy hatalmas sivatagi autósüldözés, de abból a legjobb fajtából való. Néha már egészen olyan, mintha egy kaszkadőr-szakszervezet rendelte volna meg a filmet, hogy bemutassák, mi mindenre képesek, időközben pedig csatlakozott ehhez a filmes békemenethez a pirotechnikai szakosztály is.

A Mad Max 4 pont olyan, amilyennek lennie kell egy apokaliptikus akciófilmnek 2015-ben: a mítoszvilág puritánságát a leglenyűgözőbb látvánnyal kombinálja. Nincs semmi a sivatagban, csak homok, de ezt a homokot a legnagyobb totálokban, teljes legyőzhetetlenségében látjuk. A gyökerekhez való visszatérés legékesebb példája, hogy a főgonosz Immortan Joe-t 35 év után ugyanaz a színész alakítja, mint az első rész Toecutterét, Hugh Keays-Byrne. A két karakternek nincsen kapcsolata: ebben a részben ő lett a víz, vagy ahogy ő hívja: az Aqua Cola, mindenható ura, így aztán mindenen ő uralkodik, ha úgy tartja kedve, megnyit néhány csapot, hogy vízhez jussanak a teljesen kiszáradt sivatagban nyomorgók. Immortan Joet nem érdekli a víz, az elitet ugyanis egy másik folyadék tartja életben:

az anyatej.

Így aztán kiemelten fontos szerepet kap a hárem, és az új, életerős fiúkat termelő Szent Anyák. Amíg azok meg nem unják a tárgyiasítást és a birtoklást; és lelépnek néhány jelmondatszerű falfirkát (Az ember nem tárgy, A gyermekeink nem lesznek katonák) hátrahagyva. A Charlize Theron alakította Furiosa vezeti ki őket, a Mad Max filmekben már sokszor látott trükkel: a tartálykocsiban nem az van, amire gondolunk, a veszélyesnek látszó fegyverben nincs töltény. Nemcsak a fordulatok, de a kellékek is ismerősek lehetnek a korábbi epizódokból: a szintén nevetségességig fokozott fegyverarzenál, mindenféle dugikésekkel és dugipisztolyokkal, feketére maszkolt szemek, és igen, egy ponton még az a zenélő biszbasz is előkerül, amit Max a második részben adott a kisfiúnak.

Ebből is látszik, hogy Tom Hardy zökkenőmentesen viszi tovább a figurát, a film legelső jelenetében hátulról látjuk őt, ahogyan áll az autója mellett. Egy gyík tűnik fel a háttérben, de nem sokáig: Max elpusztítja és el is fogyasztja - itt már nincs kedves majom vagy kutyus mellette, a túlélésre kell játszani. Ugyanakkor nagyon fontos észrevenni azt a hangsúlyeltolódást, hogy Max a filmidő nagy részében az anyósülésen ül, mert azt a bizonyos, túlélést biztosító autót bizony Furiosa vezeti, így a történet irányát is ő diktálja, a filmnek már a főszereplője. Ennek az őrségváltásnak a legszembetűnőbb megnyilvánulása, amikor Max szó szerint vérét adja Furiosának, ezzel nemcsak a szereplőt, de ugye a készülő trilógiát is felfrissíti.

És papíron nagyon jól hangzik persze, hogy a Mad Max 4 a nők tárgyiasítás elleni lázadásáról szól, de azért az legyen világos, hogy ez a gyakorlatban még mindig csak azt jelenti, hogy a háremhölgyek lenge öltözetben állnak a sivatag közepén kétségbeesett arccal. Persze aztán megjönnek a kemény és harcos amazonok, akik rendesen kiveszik a részüket az akciójelenetekből is, de nem lövök le minden poént.

Az egyik újságíró nem is értette, hogy miért volt ennyi nő ebben a történetben, de Miller elmagyarázta neki, hogy a nők szökéséhez szükségszerűen női harcosra, női vezetőre volt szükség, akihez Max karaktere csak asszisztálni tudott, egyfajta hozzájuk csapódott kóborkutyaként, férfi főszereplővel ezt a történetet nem lehetett volna elmesélni.

És ha már annyit dicsértem a gyökerekhez való visszatérést, akkor azt is el kell mondanom, hogy a forgatókönyv és a színészvezetés szintjén is visszatért a film oda, amin azért már azt hittem, hogy túl vagyunk. A félkezű Furiosa karaktere valóban parádés, de Charlize Theronnak mindössze csak keményen kell néznie, és letörten suttognia, de Tom Hardynak talán még ennyi sem jutott.

Már az első storyboard verziókban sem volt keze Furiosának, hogy lássák mennyire elszánt és könyörtelen harcos, még ha a háttertörténet jelzése jelentősen megdrágította a filmet, hiszen utómunkában kellett kiszedni a színésznő valóságban nyilván létező kezét. Olcsóbb lett volna levágni – bólintott a Charlize Theron a sajtótájékoztatón, majd Miller hosszabbban elmondta, amikor elgondolkoztak azon, hogy mégsem áldoznak ennyit az utómunkára, akkor a színésznő ragaszkodott a legjobban, hogy egy keze legyen a figurának.

A sztori csak annyi, hogy valakik el akarnak menni valahova, aminek mások nem örülnek, és ennek ugyanúgy nincs semmi értelme, mint az első három részben. Nyilván senki sem azért ül be a Mad Maxre, hogy az élet értelméről elmélkedjen, de engem részletesebben érdekelt volna az a felvázolt jövőkép, amiben az ivóvíz a legnagyobb érték, egy asszír orgona-szerű szerkezettel mozgatnak és locsolnak, a fiúkat pedig gyerekkoruktól kezdve öngyilkos merénylőknek képzik ki. Ehelyett tényleg olyan túlzásokat kapunk, mint az eszetlen óriás, a cselszövő törpe, és a Cirque du Soleil cirkuszát idéző harci mozdulatok. Ezeket persze kiegyenlítik azok az apró easter egg marhaságok, mint a War Boys! War Boys! felkiáltás, ami nagyszerűen felidézi a Duran Duran slágerét a madmaxes klipjevel.

Miller a sajtótájékoztatón el is mondta, az volt a célja a végletekig fokozott látványvilággal, hogy Japánban se kelljen olvasni a feliratokat, beszéljen magáért a látvány, egy nagy képregényként. Tehát visszatérünk oda, ahonnan indultunk: Miller ezzel a negyedik résszel mindent megjavított, amit a harmadikban elrontott, és ennél nem is kívánhatunk többet.

Egyébként a kamionra kötözött gitárosra is rákérdeztek, hogy mégis mi akart ez lenni, Miller nagy derültségre rávágta, hogy a sztoriból következett logikusan. Aztán elmagyarázta, hogy

a háborúnak mindig volt zenéje,

itt az autók miatt nagyobb hangerőre és fegyverszerű kiállásra volt szükség, így született meg a mozgó metálszínpad koncepciója, ami mindenképpen az új Mad Max legszórakoztatóbb eleme.