Ha harminc évvel később valaki filmtörténeti könyvet fog írni az amerikai tömegfilm 2009-ben induló korszakáról, akkor egész biztosan benne lesz a címében a Marvel Cinematic Universe (MCU), azaz a világ, amibe beletartozik minden most futó szuperhős (Vasember, Thor, Amerika Kapitány, Bosszúállók) és a hozzá tartozó tévésorozatok (Carter ügynök, S.H.I.E.L.D.). A hetvenes évek nagy blockbuster-robbanásának folytatása ez, ami a Cápával kezdődött, a Csillagok háborújával folytatódott, aztán megtolta a Jurassic Park, A függetlenség napja, és ami az Avatar segítségével a mai napig tart.

Azzal a különbséggel, hogy a blockbustereknek folytatásai készülnek, a Marvel-filmek viszont egymáshoz kapcsolódnak, egymásból építkeznek, egymással párhuzamosan futnak. Ha egy sztorira az egyik szuperhős történetében utalnak, azt egy másikéban folytathatják, hogy egy harmadik filmben aztán ki is bontsák, és így tovább.

A Marvel univerzumépítéséről itt írtunk bővebben: 2020-ig egy tucat filmet fognak készíteni. A Vasember elhintette a magot, az első Bosszúállók összefogta a sztorit, most pedig mivel hatalmas pénzeket kaszálnak vele és rettenetesen nagy pénzeket mozgatnak meg, elindulhatnak a vagányabb, rizikósabb képregény-feldolgozások is.

Amikor a Bosszúállók második részét néztem a moziban, akkor belémcsapott az a fura érzés, amit a kritikánkban is megírtunk: ezt a filmet láttam már. És nem egyszer, nem az első részben, hanem szinte minden egyes Marvel-filmben, ami eddig lement. A történetépítés, a ritmusok, a szó szerint bombasztikus, CGI-terhelt finálék, az átfogó történetszál miatt beleszuszakolt események, ezek mind olyan elemek, amik végigvonultak a Vasember második részétől kezdve az Ultron koráig, és valószínűleg még évekig fognak megismétlődni.

A megközelítésben lehetnek különbségek, a Vasember 3. Shane Black író-rendezőnek köszönhetően szinte egy Halálos fegyver-remake volt, az Amerika Kapitány második része nagyon sokat merített a hetvenes évek összeesküvés-filmjeiből és a Szemtől szemben utcai harcaiból, a Thor első részében pedig Kenneth Branagh nem bírta megállni, hogy ne döntögesse meg 45 fokban állandóan a kameráját.

Ezek a fura kiruccanások szinte mind a felszínen maradtak, a koncepció ugyanaz maradt: görgetni tovább a Marvel futószalagját, elcsipegetni a franchise következő részeiről infókat, és úgy általában szórakoztatni a nagyközönséget. Ez mind jól is megy, Kevin Feige, akaratos szuperproducer kordában tudta tartani az egész alatta dolgozó brigádot. Egészen az Ultron kora premierjéig.

Rendezz nyugodtan, de úgy, ahogy mi akarjuk

Történt ugyanis, hogy a geekkirály Joss Whedon (cikkünk róla itt) elmondta az Empire podcastjában, hogy milyen összetűzései voltak a Marvel vezetésével az Ultron kora készítésénél.

(Rontócveszély! Innentől csak az olvasson, aki látta már az Ultron korát!)

Whedon nagyon cselesen kerüli a felelősség kérdését, de a podcastban elmondja, hogy Higanyszált ugyan megölik a filmben, de leforgatott olyan befejezést is, amiben él. A Marvel-univerzumnak rossz szokása, hogy a halálok nem véglegesek, Coulson ügynök sem halt meg az első Bosszúállókban, Nick Fury is túlélte a merényletet a második Amerika Kapitányban, Higanyszálnál is valószínűleg meg akarták tartani a lehetőséget, hogy visszatérjen. Feige később egy Reddites interjúban ugyan az utóbbit cáfolta. Ugyanilyen problémás volt, hogy Whedon be akarta rakni a filmjébe Captain Marvelt és Pókembert is, a Marvel viszont kategorikusan elállt attól, hogy az Ultron korában mutasson be két szuperhőst, akinek még fontosabb szerepe lesz évekkel később.

Ezek apróságok ahhoz képest, hogy a Marvel konkrétan egy rendezői kérdésbe is beleszólt: az Ultron korának egyik legzavarbaejtőbb jelenete, amikor Thor bemászik egy patakba és víziói lesznek. A jelenetnek nincsen sok magyarázata, kilóg a filmből, és mint a podcastból kiderül, Whedon a Marvel kérésére vágott ki belőle annyit, hogy értelmetlen legyen, de ragaszkodtak ahhoz, hogy mindenképpen a filmben legyen, feltehetőleg azért, mert a Thor 3. történetében fontos szerepet fog játszani. Sőt, a film legsikerültebb részeit – Sólyomszem biztonságos családi házát, illetve a Skarlát Boszorkány által előidézett álmokat – a stúdió egyenesen utálta és meg akart szabadulni tőlük.

Mintha fegyvert tartottak volna a farm fejéhez. Azt mondták, hogy add meg nekünk a barlangot, vagy kivesszük a farmot.

Whedon szerint a tárgyalások civilizáltan zajlottak, de a végére már kellemetlenek lettek. A Marvel és Whedon is úgy döntött, hogy a Bosszúállókat nélküle folytatják, az Amerika Kapitány második részét készítő Russo-testvérpár kapták meg a helyét.

A helyzet kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor Jon Favreau és Robert Downey Jr. is elégedetlen volt a Vasember 2. után, mondván a Marvel túlságosan is megpróbálta beleszuszakolni a SHIELD-et a történetbe, és Tony Stark helyett a figyelem inkább a Fekete Özvegy és Nick Fury felé fordult. Favreau azután elhagyta az MCU-t és csak a Vasember 3-ban, színészként tért vissza.

Vagy még jobban hasonlít a dolog arra, amikor Edgar Wrightot kirakták az Ant-Man rendezői székéből. Az esetről itt írtunk hosszan, azóta sem sikerült senkinek sem érdemben nyilatkoznia arról, hogy miért kellett a nagyon erős vizualitással rendelkező Wrightot kirakni a produkcióból, miután évekig dolgozott az előkészítésén. Rosszindulatú pletykák szerint nem volt képes tartani a Marvel megfeszített tempóját, jóindulatú pletykák szerint túl sokat molyolt apróságokkal és kifutott az időből. Mindenesetre látszott Feige pánikja a kirúgás után, az Ant-Manhez kétségbeesetten kerestek rendezőt, hogy a premier dátumát tartani tudják, végül a kicsit jellegtelen Peyton Reedre esett a választás, akinek a javára annyi elmondható, hogy az előzetesek tényleg viccesek lettek.

Rendezz nyugodtan, de azokkal, akikkel mi akarjuk

A Marvel filmkészítési stílusáról egy percig se gondoljuk, hogy jótékonyság, vagy az önfeledt szórakoztatást szem előtt tartó műsor. A kiszivárgott levelezésekből kiderül, hogy a Sony teljes pánikba esett Feige univerzumépítésétől, ugyanis egy Marvel-szereplés Hollywoodban nem egy filmet jelenet, hanem egy olyan szerződést, amiben benne van, hogy legalább hány filmben kell feltűnnie a színésznek. És mivel közös világról van szó, megjelenhetnek ezek a színészek bárhol: így kerül az Ultron korába Stellan Skarsgaard is, aki a két Thor-filmben tűnt fel, de ha szükség van rá máshol, mennie kell. De a probléma nem olyan mellékszereplőkkel van, mint Skarsgaard, hanem olyan főszereplőkkel, mint Chris Evans vagy a Doctor Strange-filmbe leszerződtetett Benedict Cumberbatch, akiket bajos lenne már elszipkázni egy hasonló projektre. És mivel a szuperhősök jelenleg a legtöbb pénzt hozzák a mozikban, a Marvel rátenyerelt egy csomó névre, akik más filmekben labdában sem rúghatnak. Mivel ezek a szerződések hosszú tárgyalások után születnek, nem a rendezők, hanem a producerek választják ki a színészeket.

A Sony legnagyobb aggálya az volt, hogy a Disney elszipkázta a Marvel-univerzummal és a karácsonykor induló, hasonlóan egymásba fonódó Star Wars-filmekkel a legtehetségesebb rendezőket, forgatókönyvírókat és színészeket is, így nekik egyre mélyebbre és mélyebbre kell ásniuk ahhoz, hogy alkalmas embert tudjanak találni. Azért volt nekik akkora belső törés, amikor Drew Goddard egyszerűen otthagyta a Sony-t (és a szintén régóta tervezett Sinister Sixet), hogy a Daredevil-sorozat producere és írója legyen. A Sony csak a Pókemberbe tudott kapaszkodni, de két gyatra minőségű film után horribilis összegért megadta a lehetőséget a Marvelnek, hogy ők vigyék tovább.

A színészek választása mellett az akciójelenetek forgatásába is kevés beleszólása van a rendezőknek, a Marvel rendszeresen second unit rendezőket használ ezeknél a részeknél, pont úgy, ahogy Andy Vajna próbálta erőltetni Pálfi György Toldijában. Kevés rendezőnek van az a kiváltsága, hogy a producerek megengedik az akciójelenetek forgatását (Christopher Nolan például ilyen), de egy ilyen akciódús sorozatban nehéz lehet a történések nagy részét kiengedni az ember kezéből.

Ugyanilyen kézmegkötő rendelkezés a profitmaximalizálás érdekében különböző kontinensek színészeit castingolni azért, hogy az adott régió közönségét jobban elérjék. Ez történt a Vasember 3-ban is, ahol a kínai közönség egy teljesen arra az országra szabott (és minden jelentés szerint tök röhejes) mellékszálat kapott, amit viszont a világ semmilyen másik pontja nem. A fogalom nem ismeretlen, így működött például a Mission Impossible – Fantom protokoll is, ahol az indiai részben szerepeltették Anil Kapoort is, így sikerült megnyerni magának a helyi közönséget is.

Rendezz nyugodtan, majd esetleg találunk mást helyetted

Ezek a külső hatások megroppanthatnak bármilyen erőskezű rendezőt, Whedon például annyira belefáradt a két Bosszúállók rendezésébe, hogy a Twitterjét is lekapcsolta, hogy rendesen tudjon pihenni. A helyét az egyébként tehetséges és alkalmas Russo-testvérek vették át, akik az Amerika Kapitány harmadik része mellett a Bosszúállók kétrészes harmadik epizódját is vállalták.

De mi van a színészekkel? Az Ultron korának végén elbúcsúzik Robert Downey Jr., aki nem fog már visszatérni a világba az Amerika Kapitány 3. kivételével. Chris Evans már tavaly azt hangoztatta, hogy kicsit elege van a szuperhősségből és legszívesebben filmeket rendezne.  A Bosszúállók névsora az Ultron kora végére teljesen megváltozik, de látszik, hogy Feige úgy gondolja, itt már nem a színészek fogják az emberek bevonzani, hanem a franchise hírneve – az embereket remélhetőleg ugyanúgy fogják érdekelni az új, kevésbé bejáratott hősök, mint a Skarlát Boszorkány vagy a Harcigép, mint a Vasember vagy Thor.

Ebben a gondolkodásban van a Marvel legnagyobb problémája: úgy tekintenek erre a franchise-ra, ami valójában, mint egy gépezetre. Ehhez a gépezethez viszont emberek kellenek, akiket viszont megcsócsál és kiköp ez a gép. És ha már kifogy a csócsálnivalóból, akkor fel fogja zabálni saját magát.