Gyerekkorom óta fanatikus Schwarzenegger-rajongó vagyok, imádom az összes filmjét. Igen, még a sokat szidott Terminátor 3-at és a közutálatnak örvendő Batman és Robint is, amiben kedvenc izomhegyünket lényegében a saját életnagyságú akciófigurájának öltöztették be. Nálam Arnold kormányzóskodás utáni hollywoodi feltámadása is emlékezetesre sikerült: a VICO-kazettás '90-es évek nosztalgiamámorában úszva röhögtem végig az Expendables-trilógiát, az Erőnek erejévelt és a Szupercellát.

És annak is örültem, hogy az osztrák izomhegy meghallotta az idők szavát, és a nagy visszatérésnek szánt Terminátor 5 előtt még gyorsan

és bevállalt egy fillérekből (egészen pontosan 4,5 millió dollárból) összehozott poszt-apokaliptikus élőholtas filmet, a Maggie-t.

Ezúttal nem a szokásos, közhelyes újságírói túlzás, ha azt írom:

mert a kis pénzből, és szerény díszletekkel dolgozó rendező, Henry Hobson tényleg sokat merített az AMC tévécsatorna kultikus tévésorozatából (Hobson filmográfiáját elnézve ez persze érthető). Megvan az a jelenet az első évadból, amikor Morgan még a zombiinvázió kellős közepén sem hajlandó elhagyni a házát, mert nehezen dolgozza fel, hogy a felesége is csoszogó élőholt lett, helyette inkább napokon keresztül, puskával a kezében a bedeszkázott ajtó résein át, pityeregve nézi az emberhúsért sóvárgó asszonykát, miközben tudja, hogy ha nem végez vele, belőle is zombi lesz?

Na, a Maggie ezt a félepizódnyi, súlyos érzelmi és morális dilemmát húzta szét másfél órássá. Látványosan üres Mad Max-díszletekkel, fájdalmasan síró zongora- és hegedűdallamokkal, meg egy Schwarzenegger-arcú, szomorú öregemberrel.

A sztori röviden

A Maggie természetesen a zombifilmek szokásos kliséjével indít: ismeretlen vírusfertőzés támadta meg az emberiséget, melynek hatására a fertőzöttekből egy idő után vad és ronda élőhalott lett. A kór harapással terjed, és nincs rá gyógymód, a fejcsóváló orvosok csak annyit tudnak tanácsolni, hogy az előbb-utóbb zombivá változó családtagokat mindenki szépen vigye be egy központi karanténba, és soha többé ne találkozzon velük.

Wade (Arnold Schwarzenegger) viszont csak egy egyszerű, kockás inges, pickuppal furikázó farmer. Makacs, mint egy öszvér, és nem érti, miért akarja minden orvos, seriffhelyettes, sőt, maga a Jóisten elszakítani tőle a széltől is óvott lányát, Maggie-t (Abigail Breslin). Tudja persze, mi a kötelessége, hiszen ő is olvasta a zombifertőzésre vonatkozó hivatalos brossúrákat, és hallgatja a sercegő rádiót, de egyszerűen nem akarja elfogadni, hogy az a biztonságos és meleg otthon, amit egy egész élet kemény munkával épített fel a semmi közepén, a szeme előtt hullik darabokra.

Az elmúlt 30 évben már megszokhattuk, hogy Schwarzenegger mindig benyög valami vicces egysorost, aztán látványosan felkoncolja az ellenfelét (lásd: "Tekintsd ezt válásnak","Ereszd ki a gőzt, Bennett!" ). Itt nyoma sincs ilyesminek: az exkormányzó talán csak egy kicsivel beszél többet, mint az első Terminátorban, mégis lehengerlő erejűek a jelenetei. Főleg a film első felében, amikor nem a zombis zsáner jól ismert helyszínén, az álmos amerikai kisváros utcáin menekül az élőholtak elől, hanem az Isten háta mögött két utcával lévő tanyavilágon kocsikázik keresztül, miközben körülötte épp vége az emberi civilizációnak.

A szűkös költségvetést ezúttal jól az előnyükre tudták fordítani a készítők. Nincsenek rozsdás autóroncsokból emelt védfalak, sem szedett-vedett bőrpáncélokba öltözött Mad Max-punkok, és nem látunk félig leégett felhőkarcoló-csonkokat sem a háttérben. Mert ezen a vidéken a kataklizma előtt sem volt semmi.

Csak a szomszéd tanyán Joe-ék, akik néha átugrottak vacsorára a kislányukkal - most is jönnek persze, csak már a főhősből akarnak falatozni - meg a benzinkút és a vegyesbolt a keresztútnál. Ahol az öreg Wade a tankolás után most is becsületesen lerakja a papírpénzt a pultra, csak már nincs senki, aki örülhetne a borravalónak - a dühöngő zombivá változott eladót egy korábbi vevő előrelátóan bezárta a vécébe. Wade lányáról is sejti már mindenki, hogy ha nem viszik el a karanténba, előbb-utóbb emberhúst fog majszolni, de a seriffhelyettes hősünk régi ismerőse, és ő is szenved a szerettei elvesztésétől, ezért kezdetben szemet huny a nyilvánvaló törvénysértés fölött.

Nagyon erős atmoszférájú jelenetek ezek, épp ezért nagy kár hogy a film második felében már egyre kevesebbet kapunk belőle. Akaratlanul is az jut a néző eszébe, hogy a szépnek semmiképp sem nevezhető, új világban bolyongó, idős Schwarzenegger saját magát alakítja: ő is ilyen tétova lépésekkel jár a mai világban, ahol már közel sem kíváncsiak annyian a filmjeire, mint a daliás '90-es években - Arnold pedig nem is igazán érti, miért van ez így, hiszen most is dollármilliós bevételeket generálnak a gonoszt legyőző, világmegmentő akcióhősök.

Sajnos az elsőfilmes Henry Hobson most is csak abban volt brutálisan jó, amiben korábban is: torokkaparó pillanatképeket villantott fel az apokalipszis utáni, reményvesztett, embertelen világból, ahol néhányan mégis megpróbálnak emberek maradni. Ő dizájnolta ugyanis a Walking Dead (meg egy seregnyi más film és sorozat) főcímét, ám

ha a drámai konfliktusok helyett csak érzelgős melodrámát tud nyújtani mellé.

Nem azt mondom persze, hogy egy Maggie című film ne az épp zombivá váló Maggie-ről szóljon, csak annyit, hogy az arányokon itt még bőven lett volna mit finomhangolni (például azzal, hogy a filmvilágban eddig ismeretlen John Scott mellett mást is bevon a forgatókönyvírásba). Mindenesetre a következő poszt-apokaliptikus Henry Hobson-zombifilmnek már most van egy nézője.