Amikor tavaly először láttam a Mad Max: A harag útja előzetesét, olyan transzba estem, mint Orbán Viktor a határ felé masírozó menekültek láttán, mert nem hittem volna, hogy valaki 2015-ben képes egy olyan régimódi filmmel előállni, amiben a CGI-nak szinte alig jut szerep, és a vászonról üvölt, hogy a jelenetek nagy többségét valós helyszínen forgatták, és nem zöld háttér előtt, a kocsik valósak és a fizika rendben van. A végeredmény egy olyan, kétórás film, ami alatt elfelejtesz popcorn zabálni, és csak nézed a vásznat tátott szájjal, és amikor azt hiszed, hogy amit látsz, azt egyszerűen képtelenség felülmúlni, és kizárt, hogy EZT a felvételt is űberelni tudja George Miller, jön egy olyan jelenet, hogy legszívesebben felállva tapsolnál.

A Mad Max 4 egy olyan vizuális orgia, amit vélhetően nagyon sokáig senki nem fog tudni felül múlni, és nem azért, mert a hetvenéves Miller valami olyan forradalmit vagy korszakalkotót húzott, amire más nem képes, nincs titok vagy nagy megfejtés a filmben, pontosabban az alkotó módszerében, egyszerűen csak arról van szó, hogy George Miller szó szerint értelmezi azt, hogy a film egy vizuális műfaj, amiben azt, amiről szól a történet, meg kell mutatni, és ha már megmutatja, akkor azt klasszikus módszerekkel teszi, nem úgy, mint a kétezres évek blockbuster-rendezői.

A filmben a számítógépes trükkök leginkább díszítőelemként vannak jelen, azért, hogy amit felvettek, az szebben mutasson, bár van egy olyan homokvihar is benne, amit természetesen nem lehetett CGI nélkül megcsinálni. Ezen kívül viszont Miller szinte minden jelenetet kaszkadőrökkel, valóban megépített autókkal, valós díszletek között forgatott le - a trükkök 90 százaléka klasszikus módszerekkel készült. Ez az, amitől olyan elképesztően jó lesz a film, az, hogy mindennek valós súlya van, amikor egy motor vagy autó felrepül a levegőbe, és a földet érve darabokra hullik, az nem úgy néz ki, mint egy Marvel-filmben, ahol a néző is érzi, hogy kilóg a lóláb (persze hogy kilóg, amikor egy bazinagy zöld pali zúzza szét egy busz oldalát), nem stimmel a fizika, nem úgy horpadt be a busz oldala, ahogy kellene neki.

Millernél minden robbanás, ütközés, kicsúszás, karambol valósnak hat, hiszen az, az autók a namíbiai és ausztrál sivatagban száguldoztak, a 150 fős statisztagárda tagjai közül pedig isteni szerencse, hogy mindenki életben maradt. Ennyire meredek, hajmeresztően veszélyes kaszkadőrjeleneteket nagyon régen láttam a moziban, ráadásul a legtöbbet úgy kellett felvenni, hogy közben az autók folyamatosan mozgásban voltak. Miller sokszor manipulál a sebességgel is, és amikor valami a valóságban túl gyorsan történik, azaz a nézőnek fogalma sem lenne, mit is lát a vásznon, direkt lelassítja a képet, hogy pontosan láthassuk, mit vett fel.

A vizuális hatások, az érzékszerveinket két órán át folyamatosan püfölő látvány el is kell, hogy vigye a hátán az elméletileg 1999, valóságban 2010 óta készülő filmet, mert ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, ennél egyszerűbb történetet nagyon nehéz lenne írni: a játékidő 98 százalékában a főszereplők mindenféle összehegesztett, néhol groteszk, máskor iszonyú menő külsejű autókon mennek A pontból B-be, de nagyon sietve. Van persze háttértörténet, nukleáris holokauszt után vagyunk, az emberiség java része kihalt, a bolygó elsivatagosodott, a nyersanyagok közül a legfontosabb a víz, a benzin, meg a lőszer, és aki ezeket kontrollálja, az az isten, jelen esetben Halatlan Joe, egy rémisztő öreg fószer, aki diktátorként uralkodik a világ neki jutó kis szegletében, ő dönti el, a nép mikor kap vizet és mennyit, és gyönyörű fiatal nőket tart a háremében, tenyészcélból. Itt kerül képbe Max, aki nem egy öreg, szakállas Mel Gibson, hanem egy fiatalabb, szakállas Tom Hardy, és elkapják Joe sameszei, hogy vérbankként használják, mert a sugárfertőzött katonáknak (a Hadifiúk) kell a friss vér.

Max csak névben a főszereplő, a történet nemcsak az ő útjáról szól, hanem Furiosa Imperátoréról (Charlize Theron), aki Joe egyik ágyasa volt, de most lázad, és tulajdonképpen ez a lázadás, és annak miértje a film története, a már említett A-ból B-be tartó eszeveszett menekülés. A Mad Max 4 a második rész, az Országúti harcos eseményei után játszódik, és a legtöbbet ebből a filmből merített, már ami a jelmezeket és az autókat, no meg a menekülés a sivatagban egy tanker pilótafülkéjében, utánunk meg a fél világ vérszomjas haramiái-motívumot illeti. Többet a sztoriról inkább nem mondanék, fedezze csak fel mindenki magának, milyen komplex világot épít fel Miller egy-egy apró utalással és kiszólással, és mennyire kegyetlen rendszerben működik Joe társadalma valójában.

A film egyszerre posztapokaliptikus freakshow és mocskos, koszos western, amiben a magányos hős (Max) nem meggyőződésből áll a jó ügy mellé, hanem mert menekül a múltja elől és keres valami olyan fix pontot, ami legalább egy időre elűzi a csak a fejében üvöltő szellemeket. A főszereplő nő karaktere olyan erőt sugároz, mint utoljára Ellen Ripleyé  az Alien-frachise filmjeiben, javaslom, hogy mostantól a női keménység mértékegysége hivatalosan is az egy Furiosa legyen. Miller nem nagyon boncolgatja a két főszereplő közti kapcsolatot, mint ahogy azzal is csak nagyon kevésszer foglalkozik, mit érez, gondol a többi szereplő - mert nem ez a lényeg, hanem a menekülés, a túlélés, a következő dűne elérése, mindig az, ami éppen az orruk előtt van.

A film a kétórás játékidő ellenére egy pillanatig sem ül le, sőt, a három nagy üldözésre bontott szerkezetben nincs üresjárat, a 2700-nál is több vágással (percenként 22,5 - a Mad Max 2-ben 1200 volt, ami 90 perc alatt 13,3-ra jön ki) összerakott, csodálatosan fényképezett film tempója magával ragadja az embert és nem ereszti. Miller 36 évet várt a Mad Max-filmek rebootjával, de jól tette, mert a mostani, steril hősfilmek közé a Harag útja stílszerűen berúgja a kocsmaajtót, és Amerika kapitány ide, Batman oda, megmutatja, milyen filmet lehet forgatni akkor, ha a rendező csak akkor nyúl az ötletéhez, ha azt úgy valósíthatja meg, ahogy ő akarja.

Nem azt mondom, hogy Joss Whedon például lusta, és értem én, hogy egy amerikai nagyváros üzleti negyedét nem lehet egy film kedvéért valóban lezúzni, de ha valaki egymás után nézi meg mondjuk a Mad Maxet és a Thor2-t, utóbbin hangosan fog röhögni, annyira gagyinak tűnik a vén ausztrál róka rendezése mellett. Ennek ára volt persze, 120 forgatási nap, nem túl kellemes körülmények a sivatagban, sok kisebb-nagyobb sérülés, és iszonyú feszültség a szereplők és a stáb oldaláról is - a nagyjelenetek többségén látszik, hogy egyszer lehetett csak felvenni őket élesben, mert nem maradt az autókból semmi, amit a csapó kettőre felhasználhattak volna.

Lehet persze fanyalogni, hogy jó, de a Mad Max 2-ben már amit lehetett, Miller elmondott erről a világról, és az ötleteit nyilvánvalóan újrahasznosította, és azt is simán fel lehet róni a filmnek, hogy a Joe ágyasait alakító szupermodellek nagyjából annyira tehetséges színésznők, mint a saját, kartonpapírból kivágott másuk, de ez senkit ne érdekeljen, mert nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Miller egy olyan filmet rakott össze, amiben a hadba vonuló mutánssereget egy, a hangszere nyakából lángcsóvát lövellő gitáros és több dobos kíséri kőkemény metálriffekkel, és ahol minden apró kis részlet annyira a helyén van, hogy még a csajokat védő erényövre is sikerült kis fogakat applikálni a stratégiailag fontos helyekre. Miller filmje nem akar több lenni, mint egy látvány- és akcióorgia, annak viszont tökéletes.