Megmondom őszintén, nem vártam sokat a Jurassic Worldtől. Az első Jurassic Parkot vagy hatszor megnéztem moziban, de a másodiknak mai napig nem tudtam megbocsátani pár jelenetet, a harmadik rész már egyszerűen csak tré volt, és a trailerek alapján ez a negyedik egészen borzalmasnak tűnt idomított velociraptorokkal, génmódosított lénnyel, viszont Jeff Goldblum nélkül. A plakátján pedig egy Mosasaurus készül egyben bekapni egy nagy fehér cápát – ez már olyan, mintha a hírhedt filmes gagyigyár, az Asylum találta volna ki. Szóval valami ilyesmi élményre számítottam:

A plakát például egészen új értelmezést nyer a sztori elején, amikor kiderül, hogy a brand nevét adó őslényes vidámpark újabb verziójában a nézők kicsit unják már a mezei dínókat. Hogy a látogatottságot fenntartsák, az üzemeltetők kevernek egy jó kis génkoktélt, és létrehozzák az Indominus rexet – egy trükkös és veszélyes, sosemvolt állatot, amit már teljes joggal nevezhetünk szörnynek. És itt lehetne belemagyarázni valami hasonlót a poszterképbe: na tessék, néző, amikor az első Jurassic Park rendezője még a Cápát csinálta, elég volt még neked a nagy fehér a plakátra, de most már csak egy falat kaja lehet egy még nagyobb állatnak, ennyire elkalibrálódott ingerküszöböd.

Ezt a pimaszságot simán megússza a film, sőt jót is tesz az alapállásnak ez a kis sorok közti beszólás; a parkban levő több mint húszezer ember valami nagyot és ijesztőt akar látni – hát most megkapják. Indominus rex tehát megkavarja a szószt, és jönnek szép sorban a széria kötelező toposzai a bajba jutott gyerekektől a gátlástalan alkalmazottig. De még hogy jönnek! A rendező, Colin Trevorrow (aki nagyvászonra eddig csak a Kockázatos túra című kis költségvetésű és – jó értelemben – furcsa filmet rendezte) meg a forgatókönyvírók (van vagy négy) több jelenetben is leborulnak az 1993-as Jurassic Park előtt.

Egészen konkrét utalásokat találni a nagy elődre, hol egy apró geg, hol egy egész cselekményszál formájában. Ez persze biztonsági játék is Trevorrowtól, de nagyon jól működik, legfeljebb csak pár kisebb logikai kekeckedés erejéig zökken egyet. (Avagy miért állnak húsz éve egy fészerben teletankolt, pöccre induló dzsipek?) Ugyanakkor a nagy leborulásban valahogy a saját zseni nem tud megcsillanni – a filmnek nincsenek olyan emlékezetes jelenetei, mint például a második rész fűben kúszó raptorai vagy pláne az első részből sok minden.

Kisebb meglepetés az is, hogy nem az ügyeletes bőrmellényes hős, az egyébként elég menő Chris Pratt karakterére húzták fel a filmet. Bőven kapnak jó villanásokat és néha egészen meghökkentő poénokat mások is a munkamániás ügyvezetőtől (Bryce Dallas Howard) a különc informatikusig (Jake Johnson). Oké, a karaktereiket kartonból vágták ki nagyolóollóval, és ezért egyik szerep sem enged túl sok teret színészi brillírozásra, de egy Jurassic Filmnél ez elnézhető. Az igazi főszereplők az őslények, és ez így van rendjén – nagyok, jönnek, sokan vannak, és baromi jól néznek ki. Annyira, hogy Besaurus.

A rémálommá vált újabb őslényszafari nálam valahol a 7 és 8 között egyensúlyozott a tízes skálán, de aztán a végén sajnos veszített vagy másfél pontot. Spoilerezni nyilván nem akarok, de a cselekmény mélypontja az alapkonfliktus olcsó megoldása; az utolsó tíz percben jó ötletek romlanak el, túlcsavarják az eleve necces raptoridomítós szálat, és három őshüllőfajt is bátran átkeresztelhetnénk Deusexmachinasaurusra. Kár érte, mert egy jó lezárással a Jurassic World egy tényleg emlékezetes folytatás is lehetett volna – de így is teljesen vállalható blockbuster. Ötödik részt mondjuk nem feltétlenül szeretnék utána, de persze nincsenek illúzióim. Ahogy dr. Ian Malcolm mondaná, Hollywoodban egy sikerbrand folytatása utat tör magának.