Lassan minden hónapra jut egy esküvős film, aminek a hazai forgalmazó a 2000-es évek elején népszerű Bazi nagy lagzi-filmeket idéző címet ad. Persze már annak is örülni kellene, hogy nem valami Nászok ásza-kaliberű, béna szóviccet kapunk, ráadásul ezekben a vígjátékokban tényleg szinte mindig valamelyik random népcsoport sztereotip fiai és lányai habarodnak egymásba, rengeteg helyzetkomikumot okozva ezzel. Pont ilyen volt az utóbbi fél évben Osvárt Andrea elképesztően rossz Zűrös olasz esküvője, egy holland-olasz kapcsolatot fájdalmasan unalmasan bemutató Toszkánai esküvő, a néha egész vicces  Spanyol affér, és az Indiában játszódó Marigold Hotel 2.

Most pedig itt a Bazi nagy francia lagzik, amiben az a fő poénforrás, hogy egy vidéki kastélyban élő, dúsgazdag, hívő katolikus és enyhén rasszista francia családban a négy lánygyermek már kirepült a családi fészekből: mind felköltözött a bűnös, kozmopolita fővárosba, ahol

• az egyik lány összejött egy csóró, zsidó startupossal,
• a másik lány egy marokkói ügyvéddel,
• a harmadik lány egy kínai banktisztviselővel,
• így a negyedik lányt a szülők már nagyon szeretnék összehozni egy "tisztességes" (értsd: fehér és katolikus) franciával - pedig ő épp egy Afrikából bevándorolt táncossal szeretne összeházasodni.

Ez a lehetetlenül multikulturális alaphelyzet természetesen már önmagában is rengeteg poént szülhet egy jó forgatókönyvíró kezében. Márpedig az író-rendező Philippe de Chauveron a műfaj igazi veteránja, mivel már 20 éve gyártja a romantikus vígjátékokat.

Az egymást folyamatosan Kohnnak, Arafatnak és Jackie Channek nevező vejek vicces vetélkedése a mélyfrancia após szimpátiájáért már önmagában elég lenne egy filmbe. De hogy a mogorva öregúr is jellemfejlődhessen, a film felénél betoppan a negyedik vőlegény afrikai családja, egy brutálisan nagydarab, népviseletbe öltözött örömapával, aki egyáltalán nem örül a fia esküvőjének. Szerencsére egy pecázással egybekötött ivászat után ők is összehaverkodnak, és még pont ki tudják békíteni az időközben szakító fiatalokat a filmvégi grandiózus, multikulti esküvőhöz.

A hollywoodi toleranciaklisék és az önironikus francia humor mentén felépült Bazi nagy francia lagzik fő üzenete tehát ez:

mert akkor nagy, boldog család lehettek. Éppen ezért furcsa, hogy egy ennyire nyíltan bevándorlópárti vígjáték hazai forgalmazója az MTVA, vagyis

Bár a köztévénél valószínűleg inkább a francia kultúra ápolása és a retrófaktor játszhatott inkább közre abban, hogy behozták a hazai mozikba a filmet. A De Gaulle-mániás, szalonrasszista örömapát ugyanis a francia vígjátékok egyik legnépszerűbb sztárja, Christian Clavier alakítja, akit mi magyarok a Jöttünk, láttunk, visszamennénk bolondos Zsákfosaként zártunk örökre a szívünkbe.

Clavier nemcsak fergeteges egyszemélyes stand up comedy show-t nyom le minden egyes jelenetében, de végig profin hozza azt a fajta tipikus, szexista-rasszista vicceket szóró, spicces nagybácsit, akivel sajnos a legtöbben rendszeresen találkozunk a családi húsvétozásokon és esküvőkön. Ez az egyszerre kedélyes és ideges figura viszont a filmben mindig jókor toppan be, hogy néhány rekeszizomszaggató poénnal továbblendítse a cselekményt, amikor az már épp kezdene leülni. Kár, hogy hasonló kaliberű komikust itthon nem lehetne találni a   Bazi nagy magyar lagzihoz, mert nagyon ránk férne már egy ilyen típusú film.