Mindenki nyugodjon meg, én nem láttam az Insidious-sorozat második részét, csak homályosan emlékszem arra, hogy mi történt az elsőben, az egészen konkrétan megvan, hogy az egyik jelenetben egy szellem- vagy démongyerek elkezd szteppelni, és ennek egy nagyon félelmetes dolognak kellene lennie, meg hogy a végén Patrick Wilson átlép egy alacsony költségvetésű szellemvilágba (értsd: egy sötét szobába), de annyira nem voltam képben a filmek mitológiájával, hogy még a harmadik rész főszereplője, a hitét vesztett szelleműzőre is azt hittem, hogy csak ebben szerepel. Az sem akasztott meg semmiben, hogy ez a harmadik az első két rész előtt játszódik pár évvel. Teljesen mindegy, semmit nem von le az értékéből.

Mert az Insidious – Gonosz lélek egy igazi fosatós film, az a fajta, amitől az ember szépen lassan csúszik le a székben, elkezd hunyorogni, majd úgy tesz, mintha a homlokát vakarná, csak ne kelljen végignéznie, ahogy valami szerencsétlen úgy dönt, hogy igen, ő most lemegy a sötét pincébe azok után az undorító, nyálkás lábnyomok után, és akkor sem fordul vissza és fut egészen az államhatárig, amikor a pince lámpája nem hajlandó működni. Leigh Whannell (a Fűrész írója, akinek az első rendezése) ráadásul megjátssza azt, hogy a pincéhez nem csak úgy pikkpakk jut el a szereplő, hanem ki kell nyitnia az előszoba ajtaját, átmenni az alulvilágított hallon, kinyitni a pince ajtaját, végigpásztázni a lépcsőt, megkeresni a kapcsolót, és így tovább. Teljes csendben. Aztán amire várunk, úgysem onnan jön, ahonnan várunk rá. 

Ettől lesz jó horror a harmadik Insidious, mert Whannell pontosan tudja, hogy nem a riogatás a lényeg, hanem az a hosszan kitartott, rétestésztaszerű nyúló jeleneteken, amik oda elvezetnek. Ha minden jelenetben kiugrana egy kisördög a szekrény mögül, egy idő után elegünk lenne belőle. Ha előtte percekig azt várjuk, hogy mi fog kiugrani és honnan, akkor már működik a film. Whannell ráadásul azzal cicázik, hogy egy csomó rémisztő jelenetben egyszerűen nem történik semmi: a horrorok bevett szokása az, hogy a végtelenségig húzza az idegeinket, megnyugtat valamivel, majd ránkküldi a poklot, ha már biztonságban érezzük magunkat. Az Insidious 3-ban gyakran van olyan, hogy húzzák az idegeinket és nincs feloldás, csak elindul egy másik jelenet, másik napszakban, más szereplőkkel, anélkül, hogy kifújhatnánk magunkat.

És az Insidious 3. első 50 percében nem is nagyon lehet kifújni magunkat, gyakorlatilag az egész egy nonstop befosás, ami kicsit belefullad abba a hibába, mint a hasonlóan jól induló Sinister, vagy akár az első Insidious is, hogy amikor tudjuk, hogy pontosan mivel állunk szemben, vagyis a szereplők mivel állnak szemben, akkor elillan a feszültség, az ijesztgetések pedig kevésbé lesznek hatásosak, amikor már tudjuk, hogy nem egy undorító, megnevezhetetlen démon mászik elő a sötétből, hanem egy nyákosra maszkírozott ember. Whannell is érezhette, hogy már kicsit túlzás lesz a rémisztgetésből, és a harmadik harmadra felenged a filmje hangulata és már – szándékosan - nevetni is lehet azon, ami történik. Főleg akkor, amikor megérkezik a két kókler szellemirtó figurája.

Jól megvalósított film az Insidious – Gonosz lélek, de jó filmnek nehéz lenne nevezni, mert inkább olyan, mint egy hullámvasút, vagy egy hasonló vidámparki mulatság, aminek az a feladata, hogy olyan 8-10 percenként a frászt hozza ránk. Lehet ezt szörnyen csinálni (lásd A Lazarus hatás), lehet mívesen (lásd Démonok között) és lehet úgy, ahogy az Insidious 3. Hatékonyan.