Amy Winehouse a legtöbb emberben egy keményen kábszerező énekesnőként maradt meg, aki úgy néz ki, mintha a hatvanas évek Amerikájából teleportálták volna közénk. Pedig a fiatalon elhunyt Winehouse sokkal több volt, mint egy nagyon megcsúszott popsztárocska, amit tökéletesen bemutat az életéről készült Amy – Az Amy Winehouse-sztori című film.

Az Amy már azelőtt rengeteg támadást kapott, hogy egyáltalán bemutatták volna. Sokak szerint egyszerűen ízléstelen egy alig négy éve elhunyt fiatal nőről dokumentumfilmet forgatni, Winehouse családja pedig elhatárolódott az egésztől, és jogi lépéseket fontolgat. Ez valamilyen szinten érthető, hiszen Asif Kapadia rendezőnek (ő készítette egyébként a zseniális Sennát is) sikerült archív felvételekkel, házi videókkal és az énekesnőhöz közel állókkal készített interjúkkal bemutatni, hogy Amy Winehouse halálához három összetevő kellett:

• egy opportunista, mániákusan szerepelni vágyó apa,
• egy súlyosan drogfüggő szerető,
• és az undorító brit bulvármédia.

Winehouse-ról mindenki tudta, hogy egészen egyedi hangja és a 2000-es évekhez képest sajátos stílusa van, de a filmből viszonylag hamar kiderül, hogy ennél jóval több volt benne.

Magyarországról például nem is igazán lehetett megmondani, hogy Amy Winehouse mennyire egy szókimondó, karakán nő volt, aki fiatal huszonévesként teljesen nyíltan énekelt arról, hogy elvonóra akarták küldeni. Ilyen interjút egy Rihanna vagy Beyoncé akkor sem fog adni, ha már a kutya sem kíváncsi rájuk.

Persze nem véletlen ez a viselkedés. Winehouse-t kegyetlenül megviselte gyerekként a szülei válása, amit kamaszként alkalmi kapcsolatokkal, bulizással és nonstop füvezéssel próbált kezelni. Valószínűleg ezzel nem volt egyedül, de neki sikerült ezeket az élményeket és érzéseket egy olyan műfajban dallá formálnia, amire korábban egyáltalán nem volt jellemző az ilyen szintű őszinteség, pláne nem a hatvanas évek amerikai girl groupjaitól.

Winehouse-t hamar fel is fedezték Nagy-Britanniában, és a 2008-as Rehabnek köszönhetően világszerte ismert előadóvá vált. Mindössze 23 éves volt, amikor már arról énekelt, hogy elvonóra akarják küldeni – le is cserélte gyerekkori barátját és addigi menedzserét a turnémenedzserére, mert az nem bírta elviselni az igazságot. Winehouse igazi politoxikomán volt, akiről a filmben Mos Def (bocsi, Yasiin Bey) rapper konkrétan el is mondja, hogy

Bárkit az asztal alá ivott, és bármikor gond nélkül gyújtott rá egy spanglira, ha épp ahhoz volt kedve.

Az angol Kevin Federline

Addig egyébként nem volt túl nagy baj, ameddig Winehouse csak hülyére itta magát, meg néha bevett, illetve el- és/vagy felszívott ezt-azt. Camdenbe költözve azonban megismerkedett élete szerelmével, és onnantól kezdve olyan mélyrepülésbe kezdett, amit végül képtelen volt megállítani. 

A doku részletesen beszámol Blake Fielder-Civil és Amy Winehouse kapcsolatáról, a férfi ráadásul elég őszintén és részletesen beszél a viszonyukról, amit egyébként a közismerten intruzív és semmit sem tisztelő brit bulvármédia elég részletesen dokumentált.

Egyszerűen nem tudtak betelni a pár látványával, pontosabban inkább azzal, hogy rendszeresen katasztrofális állapotban kapták le őket a fotósok, és Winehouse-on konkrétan látni lehetett a leépülés jeleit.

A film nem mondja ki egyértelműen, hogy Fielder-Civil lenne a hibás Winehouse haláláért, de ő mutatta meg neki először, mi az a heroin és a metamfetamin, és kettejük se veled, se nélküled kapcsolata komoly kihatással volt az énekesnőre. A kemény drogok használata nemcsak a megjelenésének tett rosszat, hanem még utat is nyitott a bulvárnak, ami konkrétan darabokra szedte. Winehouse beleszarós természete persze nem foglalkozott ezzel, de közben a világ nagy része már nem arról beszélt, hogy baromi jó hangja van ennek a nőnek, hanem hogy úgy néz ki, mint aki három napja ketamint zabál egy szaunában.

Érdekes módon a készítők egy picit sem próbálják meg azt sugallni, hogy Fielder-Civil lenne a hibás az énekesnő halála miatt, és megadják a lehetőséget, hogy a háttér megismerésével a néző mindezt eldönthesse magában. Az mondjuk furcsa, hogy Amy Winehouse és a hírhedten nagy kábós Pete Doherty baráti/romantikus kapcsolata még említés szinten sem került a filmbe, a Libertines-frontember mindössze egy rövid mondatot mond a filmben, azt is csak narrációként.

Ami sokkal szomorúbb, az Mitch Winehouse szerepe. Az énekesnő szüleinek válása miatt az édesapja konkrétan leszarta őt egészen addig, ameddig a kislányból nem lett ismert előadó, és keresett egyre több pénzt. Az apa ekkor tért vissza az énekesnő életébe, és legalább annyit szerepelt a sajtóban, mint a saját lánya.

Ő volt az, aki ráerőltette Amyre a baromi égő belgrádi fellépést (a teljesen szétcsúszott Winehouse előadását minden idők legrosszabb belgrádi koncertjének tartják a helyiek), és ő volt az, aki egyáltalán nem akarta elvonóra küldeni a saját lányát. Cserébe könyvet írt arról, hogy milyen érzés, hogy híres lánya van, valóságshow-t forgattak az életéről, és amikor a lánya rehab helyett egy kis szigeten kezdte el összeszedni magát, ő megjelent egy teljes tévéstábbal új műsort forgatni a lányáról, pontosabban saját magáról a lánya közelében. Ezt a vonalat viszont nagyon erősen nyomja a film, és valóban nehéz nem elhinni, hogy

az apjáért bolondulásig rajongó Amy Winehouse egyszerűen nem vette észre, hogy kihasználják.

A mindössze 27 évesen elhunyt énekesnő története azért is nagyon szomorú, mert pont azok az emberek hagyták cserben, akikre legjobban számított: a drogfüggő férje, a semmiből előbukkanó apja és a két elvonókúra között folyamatosan turnékat erőltető új menedzser. Egészen megdöbbentő volt például arról értesülni, hogy kemény piásként és narkósként még bulimiás is volt, de senki nem foglalkozott ezzel. Aki meg foglalkozott volna a problémáival (régi barátok, zenésztársak, előző menedzser), szépen háttérbe lett tolva, hiszen csak akadályozzák a sikerben. Sikerből pedig jutott bőven, hiszen alig 24 évesen hat Grammyre jelölték, végül egyet is haza is vihetett belőlük. Illetve csak volna, hiszen pozitív drogtesztje miatt nem engedték Amerikába, ezért (természetesen) a saját apja vett át helyette a díjat.

Az Amy egy tökéletes rocksztártörténet. A sors iróniája, hogy korai halálával az énekesnő abba a 27-es klubba került, amelynek tagjai mind hasonló háttérrel bírtak, csak vele ez már az új digitális évezredben történt, lesifotósok, házi videók és kiszivárgott drogos szelfik kíséretében. A film nemcsak kordokumentumként meghatározó, hanem tanmeseként is, bemutatva, hogy a kivételes tehetség mit sem ér, ha nem a megfelelő emberekkel vesszük körbe magunkat.