Egy hónappal ezelőtt még nagyon féltem attól, hogy az Ant-Man nem az év legjobb szuperhősfilmje lesz, hanem az ezredforduló óta dübörgő képregényfilmes reneszánsz legdurvább buktája. Mindkét jóslat beigazolódott:

• a Marvel-mozifilmek történetében utoljára Hulkot nézték olyan kevesen, mint A hangyát az első hétvégéjén,
• holott maga a film sokkal szórakoztatóbb, mint a Bosszúállók, ahol a szereplők szinte belegebednek, hogy két intergalaktikus világmegmentés között mindenképpen benyögjenek valami vicceset, aztán gépiesen tovább pofozzák a CGI-ellenfelek armadáját.

Mert végre visszakaptuk azt a fajta lazaságot és emberközeliséget, ami miatt 2008-ban még az is rákattant Tony Starkra, aki korábban képregényeket sem olvasott. A Hangya is pont amiatt jó, amiért a Vasember: van egy cinikus negyvenes fickó, akinek nincs semmi látványos képessége, nem tud az elmékben olvasni, nincs se pókfonala, se mennydörgő kalapácsa, egyedül a speciális ruhájával és kütyüivel tud olyan lenni, mint a sok spandexruhás szuperkatona, istenség és mutáns.

Hangya olyan szuperhős, aki egyáltalán nem az inváziós űrlényflotta meg a Thanos nevű főgonosz mozifilmeken átívelő, kozmikus disznóságai miatt aggódik, hanem azért, hogy ki tudja-e fizetni valamiből a gyerektartást a volt feleségének. Vagy hogy börtöntöltelékként végre egyszer nagyobb hős lehessen a lánya szemében, mint a mintazsaru pótapa. És sosem gondoltam volna, hogy Paul Ruddnak, a Judd Apatow-vígjátékok oszlopos tagjának jól áll a szuperhősszerep, azt meg pláne nem, hogy olyan profin hozza a szorongásait viccekkel elfedő kütyükirályt, mint Robert Downey Jr.

Jó, jó, de ki ez a Hangyaember és mekkorát üt?

Ant-Mant ugyanúgy a '60-as években találta ki a képregényguru Stan Lee és Jack Kirby rajzoló, ahogy Vasembert, Hulkot és Thort, de hiába volt a Bosszúállók alapító tagja, sosem lett akkora sztár a popkultúrában, mint a csajozó feltaláló, Tony Stark. A foglalkozását tekintve szintén tudós Hank Pym a futurisztikus ketyeréivel kezdettől fogva össze tudott menni bogárméretűre (később pedig óriássá is megnőtt), és persze tudott kommunikálni a hangyákkal is. A felesége, Darázs nagyjából ugyanezekre volt képes, csak ő magától is repült, nem kellett hozzá szárnyas hangyákon lovagolnia.

Bár a repkedő miniakcióhősökből csak Darázs lett az olvasóközönség kedvence, a Marvel mindkét karaktert átemelte a filmes univerzumba. A méretváltoztató retrósisakot összebütykölő, öreg Dr. Hank Pymet Michael Douglas alakítja, és persze Darázs is felbukkan a moziváltozatban az első Hangya nosztalgikus visszaemlékezésében, amikor még a hidegháború hősei voltak. A Marvel azonban a '70-es években kitalált egy másik Hangyaembert is, a betörőből szuperhőssé váló Scott Langot, aki a lánya megmentése érdekében lépett a bűn útjára, később viszont a Bosszúállók, sőt, a Fantasztikus Négyes tagja lett a képregényekben. A moziváltozat az ő szuperhőssé válását követi végig, fergeteges eredettörténetként.

Szélhámosfilm, ötletes akciójelenetekkel

A Hangya mozifilm Scott Lang kiképzésével pont olyan lett, mintha összegyúrták volna a képregények Pókemberét a Rocketeer retró dizájnjával, a Mission Impossible-filmek szuperkütyüs besurranós jeleneteivel és a Drágám, a kölykök összementek!-kel.

A készítők ott is csavartak egyet a hollywoodi klisékből összetákolt blockbusterek akciójelenetein, hogy Paul Rudd karaktere néhány profi besurranó munka után a nézővel együtt csodálkozik rá hangyaperspektívából a jól ismert világunkra. Ahol a patkány gigantikus szörnynek számít, a hangyák hűséges kutyák és lovak, egy magassarkú cipőkkel teli táncparkett viszont halálosabb csapda, mint az Indy-filmek ősi templomai.

Ez a film igazi vidámpark volt az alkotóknak. Az elcsépelt CGI-orgia rögtön sokkal viccesebb például azokban a jelenetekben, ahol a Hangya egy levegőben zuhanó aktatáskában verekszik, vagy amikor úgy rohan a fürdőkádba folyó csapvíz elől, mintha egy duzzasztógát felrobbanását kellene túlélnie.

A sablonos főgonosz viszont sajnos már a tudósos képregényfilmek jól bevált receptjét követi: az öreg Hank Pym egykori tanítványa (Corey Stoll) ambiciózus részecsketudósból harci páncélos darázsemberré változik át, és a gombnyomásra összetöpörödés technikáját el akarja adni a gonoszoknak. Nem lenne ezzel persze semmi baj - ha mondjuk az első Hangya kalandjait látnánk a hidegháborús években.

Szintén kiszámítható fordulat, hogy az öreg Hangyaember lánya, a szuperhőslétre gyerekkora óta vágyó, de a széltől is óvott Hope (Evangeline Lilly) az elején még féltékenyen szekálja az apja új tanítványát, aztán a végén természetesen összejön vele. Cserébe viszont

amiken a fanatikus Marvel-hívők pont ugyanúgy, térdüket csapkodva fognak röhögni, mint azok, akiknek hozzám hasonlóan egy kicsit már sok, hogy félévente jön egy rekordbevételt hozó, egy kaptafára készülő, önmagát véresen komolyan vevő szuperhősfilm. Spoilerezni nem akarok, legyen elég annyi, hogy az csak a legenyhébb fricska a filmben a Bosszúállók felé, hogy az öreg Hangya szinte egyfolytában fikázza Vasembert és a rakétameghajtású páncélját:

A Bosszúállók 1-2-höz és az Amerika kapitány-filmekhez képest kevésbé hősies Hangya természetesen a könnyedebb hangvétel ellenére is rengeteg szállal kötődik a Marvel filmes univerzumának fősodorához. Erről a mindent mindennel összekötő Kevin Fiege producer gondoskodott: két bónuszjelenet is van a stáblistában, amit kötelező megnéznie minden rajongónak, mielőtt beülne jövőre az Amerika kapitány 3-ra. Az viszont egyelőre óriási kérdőjel mindenki számára, hogy lesz-e Hangya-trilógia, vagy a közönség nem kér többet a Marvel Atom Antijából, és a karakter egy Sólyomszemhez és Fekete Özvegyhez hasonló másodhegedűs lesz az univerzumban, saját filmek nélkül.