Szegény Ryan Reynolds. Külsőre mindene megvan, amivel Brad Pitt bír, jóképű, sármos, jól néz ki öltönyben és farmerben is, de valami mégis hiányzik belőle, hogy az A-listára kerüljön. Tehetség talán? Lehet, bár voltak olyan filmjei, például a Védhetetlen vagy a Füstölgő ászok, amiket látva az ember azt hitte, hogy oké, lehet belőle valami. Megkapta Deadpool szerepét az X-Men-franchise-ban, de abból is csak több baja lett, mint amennyit profitált, és ha a jövőre bemutatásra kerülő, önálló Deadpool-film ezen nem változtat, akkor végképp eltűnik süllyesztőben - igaz, ez a friss előzetes némiképp árnyal a helyzeten. Pedig kitartó faszi, elvállal mindent a képregényfeldolgozástól (R.I.P.D.) a kis független filmekig (A hangok), és ha másra nem is, de hangutánzó képessége miatt animációs filmek szinkronjára tuti fogják alkalmazni, csakhogy ő ennél magasabbra taksálja magát. Kár, hogy filmet nem tud választani vált vagy valós képességeihez.

Az Önkívület is ilyen, egy papíron lehet, hogy jónak tűnő projekt, amit ráadásul Tarsem Singh rendezett, Hollywood újkori művészgenerációjának korábban igen nagyra tartott alakja (A sejt, Zuhanás), aki viszont a korai vizuális orgiák helyett mostanára azok közé a szakmunkások közé tartozik, akikre olyan embertelenül ostoba filmeket bíznak, mint az Önkívület. A sztori az egyik örök emberi kérdés körül forog, mi van, ha kapsz még egy esélyt? Mi van, ha az az élet, ami neked jutott, nem az egyetlen? Ha halálod után kapsz egy másik testet, amibe a tudatod átvándorol, és újrakezdhetsz mindent? Megmaradnak az emlékeid, a tapasztalataid, a pénzed, mindened, csak éppen nem 70 éves vagy és rákos, hanem 35, és kicsattansz az egészségtől, a tesztoszteron meg a füleden folyik ki.

Damian Hale (Ben Kingsley) az USA egyik leghatalmasabb ingatlanmogulja, aki felépített egy birodalmat, de a betegség megakadályozza benne, hogy öreg napjaiban kiélvezhesse az aranyozott budi nyújtotta kényelmet. Hale nem egy rendes ember, ezt egy Népszava-kalapáccsal verik a fejünkbe a hatodik percben, amikor egy puccos ebéd során semmisít meg egy öltönyös nyikhajt, viszont célratörő és hiú, és rém magányos. Van egy lánya, de a hollywoodi fordulatgyár egyik alapvetése szerint a gazda, sikeres ember lánya az esetek 99 százalékában elutasítja a fater vagyonát és valami idealista hippikommunka önkéntes vezetőjeként gyűjtögeti a kiflivéget napról napra, a fatertól kapott csekkeket meg jobban lenézi, mint az MTVA sajtóosztálya az újságírókat.

Mivel azonban pénze van, rátalál egy Titokzatos Cég, ami azzal foglalkozik, hogy az ilyen kőgazdag embereknek ad egy másik testet, ha éppen meghalnának, és így tovább élhetnek. Az elméjét, az emlékeit letöltik egy másik gazdatestbe (két bazinagy mágnes forog, és pikkpakk, meg is vagyunk), és egy kis kínlódás meg szoktatás után lehet hepajkodni, minden nap más nőt dugni, csudautókkal száguldozni, és élni, mint Marci Hevesen. Az új test Ryan Reynoldsé volt korábban, és mint azt az előzetes el is árulja (ahogy egyébként az egész filmet lelövi, pontról pontra), a test az ígéretekkel ellentétben nem csak úgy lett, hanem volt neki lakója korábban, akinek az emlékei egyre többször törnek a felszínre.

Innentől én nem fogok spoilerezni, legyen elég annyi, hogy az eddig kissé filozofikus sci-fi átmegy egy sírós családi drámával megspékelt akciófilmbe, amiben nem mindenki az, aminek látszik, és a Reynolds testébe bújtatott Kingsley nagyon sokat fog szaladni az új életéért. Az idegesítő logikai bukfencek, a 30. perctől rémesen kiszámíthatóvá váló történet és a forgatókönyvben tátongó, stadionméretű lyukak láttán az ember a nézőtéren többet bosszankodik, mint a legutóbbi hasonló film, az Ál/Arc alatt, amiben John Travolta és Nic Cage cserél arcot, hogy kiderülhessen, egyáltalán nem jó színész egyikük sem, de legalább az a film a saját, kifacsart és erőltetett logikájához és belső rendszeréhez végig hű maradt, John Woo meg egy jó rendező, aki egy ilyen alapanyagból is ki tudott hozni egy tisztes iparosmunkát. Ja, és akkor az 1966-os Második lehetőségről még nem is beszéltünk, aminek alaptörténetét az Önkívület simán lenyúlta.

Singh filmjében viszont van egy főszereplő akivel a néző nem tud és nem is akar azonosulni, van egy konfliktus, ami nem érdekli, és mindez olyan ócskán, leginkább tévés módszerekkel kerül a szeme elé, mintha egy rossz Homályzóna-epizódot nézne. A Singh védjegyévé vált vizualitásból nem kapunk semmit, egy olyan jelenettöredék sincs a gazdag ember film elején bemutatott rém giccses lakásbelsőjén kívül, ami arra utalna, hogy egy kivételes tehetségű és látásmódú rendező irányította volna a forgatást. Reynolds megint megelégszik a minimummal, szalad, lő, a fogát csikorgatja és néha sír, de mindezt olyan arccal, mint aki pontosan tudja, hogy ez a film csak egy újabb képletes szög a karrierjét temető koporsóban.