Tavaly év végén raktuk össze, hogy szerintünk mik azok a filmek, amiket vétek volt nem behozni Magyarországra, mostantól megpróbáljuk rendszeresíteni a listát, és minden hónapban megmondani, hogy mik voltak azok, amikről le kellett mondanunk. Illetve a francokat kellett lemondanunk, a magyar van annyira rafkós, hogy megoldja ezt a problémát, bár nem kell rögtön rosszra gondolni, be lehet ezeket szerezni ezeket legálisan is, simán lehet, hogy néhány az itt felsoroltakból feltűnik majd egy-egy tévé műsorán vagy streaming-szolgáltatás ajánlatai között. De mondom, a magyar úgyis megoldja. Itt vannak azok a filmek, amiket szívesen láttunk volna moziban 2015 augusztusáig.

Black Sea

Legutóbb 2000 környékén volt az, hogy megint divatba jöttek a tengeralattjárós thrillerek, akkor rögtön három is megjelent egymás után (U-571, Atomcsapda, Merülés a félelembe), aztán a többi néma csend. Lehet, hogy Kevin McDonald (Az utolsó skót király, A sas) filmjének is akkor kellett volna elkészülnie, és akkor garantáltan bekerült volna a magyar mozikba. Pedig szerepel benne Jude Law, aki azért nálunk még valamennyire húzónévnek számít, mellette pedig olyan, éppen feltörekvő színészek, mint Scoot McNairy (CTRL nélkül) és Ben Mendelhson (Ölni kíméletesen), ráadásul a sztoriját is zabálnák a magyarok: Jude Law egy skót tengeralattjáró-kapitány, akit kiraknak a munkahelyén, úgyhogy összeránt egy csapatot, hogy utánajárjanak egy állítólagos fekete-tengeri elsüllyedt hajónak, ami Hitler aranyát szállította a második világháborúban.

Creep

Mark Duplass író/rendező/színész egy nagyon megnyerő figura, írtunk is itt róla és testvéréről, amiért adtak egy seggberúgást az amerikai függetlenfilmnek, de mindig egy lépésre volt attól, hogy elviselhetetlenül megnyerő legyen, az a típusú fazon, aki az idegeinkre megy azzal, hogy mosolyog, miközben kellemetlen dolgokat kér tőlünk. Szerencsére ez a tulajdonsága kapóra jön a Creep című, hát nem is tudom, talán horrorvígjátékban, ahogy egy furcsa figurát játszik, aki egy családi videójához keres magának videóst. Meg is találja a szerencsétlen Patricket, aki a pénz reményében elmegy a erdei házához, de amikor azt kell vennie, ahogy a férfi egy képzeletbeli kisgyereket fürdet, majd nem sokkal később magárahúz egy farkasmaszkot és elkezd énekelni, akkor meggondolná magát. A Creep elvileg kézikamerás horror, ami miatt most hirtelen egy csomó embert elkezd majd nem érdekelni, de kitartás: ez a viccesebb fajtából van, abból, amikor tényleg segíti a filmet a formátuma. És vicces is. Meg félelmetes. Aztán megint vicces. És így tovább.

Goodnight Mommy

Sok minden miatt lehet irigykedni az osztrákokra, de én most emiatt a film miatt fogok. Eredeti címén az Ich seh, ich seh a legnagyobb nemzetközi filmfesztiválokon mutatkozott be (Velence, Toronto), ott meg elragadta az összes szakértő horrorblogger és -újságíró fekete szívét, azóta pedig sikerült egy amerikai mozibemutatót is leszervezni. Jó, ha úgy nézzük, akkor a Saul fiával sikerült ez, de Severin Fiala és Veronika Franz bemutatkozó játékfilmje kicsit más ligában utazik, mint Nemes Lászlóé: egy ikerpárról szól, akik elszörnyedve látják, hogy édesanyjuk egy arcműtét után teljesen megváltozott, de nem előnyére, hanem szabályos szörnyeteg vált belőle. Már az előzetest is nehéz végignézni, annyira parának tűnnek a jelenetei (jó, az a metálos őrjöngés az erdőben annyira nem, de a többi igen). Viszont még egy párhuzam a Saullal, ezt is 35 mm-es filmre forgatták. De ha valaki mégis nagyvásznon, méltó körülmények között szeretné látni, a miskolci Cinefesten szeptemberben megteheti.

Kumiko, the Treasure Hunter

Emlékeznek arra, amikor először látták a Fargót, az elején volt egy felirat, hogy „igaz történet alapján”, önök meg jól bevették? Az egész csak a Coen testvérek tréfája volt, de a legendák szerint volt, aki halálosan komolyan vette a sztorit. Takako Konishi azt hitte, hogy az egész tényleg úgy volt, ahogy az 1996-os filmben látta, úgyhogy elindult Japánból, és nekiállt felkutatni azt a pénzes bőröndöt, amit Steve Buscemi karaktere a semmi közepén elás egy kerítés mellett (szegény ha látta volna a 2014-es Fargo című tévésorozatot, akkor biztosan nem indul el, mert abban viszont megtalálják a karakterek). Ebből a sztoriból forgatott egy drámát David Zellner, ami körbejárta a világ filmfesztiváljait, hogy aztán amerikai mozipremiert is kapjon – de magyart nem.

Lil' Quinquin

Ha valaki szokta böngészni az év végi filmes toplistákat, amiket a legelismertebb szakmabeli újságok adnak ki, akkor meglepődhetett, hogy a nagy hírű Cahiers Du Cinema magazin mit választott 2014 legjobb filmjének: egy hatrészes minisorozatot, amit összesen 200 percesre összeragasztottak, és arról szól, hogy egy francia tengerparti kisvárosban egy második világháborús bunkerben találnak egy döglött tehenet, abban meg emberi maradványokat, úgyhogy a rendőrség odaküld egy teljesen alkalmatlan nyomozót, hogy járjon utána a dolognak, neki meg segít egy kis klambó a városból. Mi a nyavalya ez az egész? Nehéz megmondani, mindenesetre az angol sajtószöveg úgy foglalta össze, hogy egy rész Twin Peaks, és egy rész Clouseau felügyelő, ami egyáltalán nem hangzik rosszul. Az előzetest látva pedig tényleg valami olyasminek tűnik, ami elé érdemes leülni 3 óra 20 percre, és vagy 5 perc után elegünk lesz vagy tűkön ülve nézzük végig az egészet.

Lost River

Erre a listára próbálok olyan filmeket felrakni, amik jók, értékesek, vagy legalábbis érdekes lehet az olvasónak. A Lost River nem ilyen film. A Lost River egy kifejezetten rossz film, amit mindenképpen látni kell, vagy legalábbis látni kell belőle, mert ennyire elbaltázott dolog nem mindig kerül az ember elé. Ryan Gosling első rendezése olyan, mintha próbálta volna beszívni minden olyan stílusos rendezőnek a tehetségét, akivel együtt dolgozott valaha (vannak bőven: Nicolas Winding Refn, Derek Cianfrance, Terrence Malick), de valahogy nem használta volna az agyát, csak megírta és megrendezte az első dolgot, ami eszébe jutott. Az eredmény egy szinte nézhetetlen művészkedés egy szegény családról, aminek ki kell költöznie az otthonukból egy mesterséges tó árasztása miatt, úgyhogy az anyuka elmegy egy horrorvarieté műsorban fellépni. Borzalmas az egész, csak két dolog menti meg majdnem: Benoît Debie (Spring Breakers, Visszafordíthatatlan) operatőri munkája és Johnny Jewel (Chromatics, Glass Candy) zenéje. Tényleg, érdemes látni ezt az egész katasztrófát.

Slow West

Érdekes, hogy a westernfilmek hogyan és milyen formában tűnnek fel újra és újra a mozikban, vannak az olcsó, indiefilmek, amik szinte nem is törődnek a műfajjal (Meek's Cutoff), vannak a klasszicista, de szintén olcsó változatok (Dead Man's Burden), a csodálatos művészfilmek (Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford), még az osztrákok is megpróbálkoztak vele (Sötét völgy), hát miért ne rendezhetne az egyik legjobb, már nem létező skót zenekar egyik tagja. John Maclean a Beta Bandben játszott, de 2009-ben először elkezdett rövidfilmeket gyártani, aztán idén megérkezett első játékfilmje, a Slow West című, értelemszerűen westernje, amiben Michael Fassbender segít egy fiatal skót srácnak megtalálni a szerelmét a vadnyugaton. A fiatal skót srácot egyébként Kodi-Smith McPhee játssza, akit már mi is ismerhetnénk Az útból vagy csak meg fogunk ismerni a jövőre érkező X-Men: Apokalipszisből, amiben a teleportáló Árnyékot játssza. A Slow West  elnyerte a legjobb nemzetközi dráma díját az idei Sundance filmfesztiválon. 

The Nightmare

Félt már ön egy dokumentumfilmtől? Nem akarok annyira általánosítani, de a The Nightmare-től fog. Rodney Ascher filmjében olyan emberek beszélnek, akik alvási paralízistől szenvednek, azaz attól az egyelőre csak homályosan megmagyarázott jelenségtől, amikor lebénulnak az ágyban, de az agyuk mindenféle fura érzéseket táplál beléjük. Ezek a fura érzések pedig néha csak szorongásban, de néha egészen konkrét és félelmetes víziókban csúcsosodnak ki. Ascher britekkel és amerikaiakkal beszélt erről, de az egészen megdöbbentő az egészben az, hogy szinte mindenkinek hasonlóak a tünetei, annak ellenére, hogy sose hallottak egymásról. Már csak elég lenne őket hallani, ahogy elmagyarázzák, hogy mit élnek vagy éltek át estéről estére, de a rendező leforgatott színészekkel néha jobb, néha rosszabb reprodukciót is, amik kis horrorfilmekként is működnek, illetve a riogatás néha az interjúk közben is megjelenik, szóval a The Nightmare közben nehéz nyugodtan hátradőlni a fotelban.

Tu Dors Nicole

Önnek van olyan az életében, amikor nem történik semmi? Mármint nem úgy, hogy nincsen semmi a tévében, vagy elfogyott a poszt a Facebookon, vagy kiolvasta a Metropolt és várnia kell, hanem hogy vannak hosszú napok, amikor bénítóan nincs mit csinálni? Mert én nem nagyon emlékszem ilyenre a sajátomból, kivéve a gyerekkoromból, de hát ott mindent megszépítenek az emlékek. A Tu Dors Nicole című kanadai film ezt a fura érzést akarja megfogni, amikor van egy nyár, aminek során egyszerűen csak a nagy büdös semmit lehet művelni. A címszereplő, 22 éves Nicole (aki szintén a cím szerint éppen alszik) épp a vakációját tölti a barátnőjével, a szülei elutaztak, nincs mit csinálni, de megérkezik Nicole bátyja, aki felbolygatja a kapcsolatukat. Ez elég általánosan hangzik, de azt hiszem a Tu Dors Nicole az a film, amit inkább érezni, mint követni kell. A szemcsés fekete-fehér segít ebben.

While We're Young

Úgy néz ki, hogy Ben Stiller neve már nem garancia egy mozipremierre (majd a Zoolander 2-nél elválik), ami azért kár, mert a While We're Young simán az év egyik legjobb és legszórakoztatóbb filmje, amit nagyon nehéz úgy leírni, hogy ne legyen trottyos és kellemetlen, de azért megpróbálom: Ben Stiller egy dokumentumfilmes, aki gyerektelen házasságban él feleségével (Naomi Watts), de az életüket kicsit megbolondítja, hogy összefutnak egy fiatalabb, sokkal menőbb párral (Adam Driver és Amanda Seyfried), akik homlokegyenest máshogy gondolkodnak, mint ők, de mégis a fiatalabb önmagukra emlékeztetik őket. Noah Baumbach (Frances Ha) filmje kicsit olyan, mintha összegyúrták volna a korai Woody Allent a Louie című sorozattal (ami önmagában egy Woody Allen-tribute, de ez most mindegy), tele van pörgő, nagyon pontos párbeszéddel, csodálatos zenével, plusz még a Beastie Boysból Ad-Rock is játszik benne, mint egy gyerekes apuka, aki a felnőttek felelős életét próbálja élni. A While We're Young ajánlott mindenkinek, aki már nem érzi magát duhaj fiatalnak, de még tisztességes felnőttnek sem, azoknak a szívébe fog marni.

 És ön mit hiányolt idén a magyar mozikból?