Ha az alaptéma elég lenne ahhoz, hogy egy film jó legyen, akkor Az Eichmann Show egy fantasztikus film lenne. Adolf Eichmann, a végső megoldás kiagyalásáért felelős náci tiszt pere, és főleg annak a televíziós közvetítése rengeteg lehetőséget hordozna magában ahhoz, hogy egy tartalmilag és formailag is izgalmas film legyen belőle, ami a második világháború megítéléséhez rendkívül fontos esemény részleteit és motivációt megismertetné a világgal, nem mellesleg meg bepillantást engedne a televíziótörténet egyik nagyon fontos pillanatába.

Sajnos Az Eichmann Show nem lesz az új Good Night And Good Luck, mert minden, amit el szeretne érni, annyira erőltetetten és mesterkélten teszi, hogy helyenként kínos. Vannak forgatókönyvek, amik nem mondanak ki egyenesen fontos motívumokat vagy fordulatokat. Az Eichmann Showban minden ilyen pillanatot félkövérrel írtak, aláhúztak, és csupa nagybetűvel gépeltek le.

A probléma pedig nem a témában, hanem a hozzáállásban van. Az Eichmann Show eredetileg tévéfilmként készült, bár ez 2015-ben már egyáltalán nem olyan szitokszó, mint mondjuk a nyolcvanas években, elég csak az HBO tévéfilmjeire, vagy a magyar A berni követre gondolni, ami több moziban adott filmre is képes volt köröket verni minőségben. Paul Andrew Williams filmjének legfőbb baja az, hogy egyszerre próbál bemutatni mindent, de tényleg mindent, ami az Eichmann-per körül történt, belekeveri az Izrael létjogosultsága feletti morfondírozást, thrillerként próbál viselkedni akkor, amikor a stábot megfenyegetik, és megmutatja azt, hogyan lehetne művészet egy televíziós közvetítés. Ahelyett, hogy egy dologra, sőt, akár egy helyszínre figyelne.

Az alaphelyzet tényleg fantasztikus: egy amerikai producer (Martin Freeman) megkapja a lehetőséget, hogy rögzítse Adolf Eichmann Jeruzsálemben tartott perét. A feladatra felkéri egy feketelistázott rendező (Anthony Lapaglia) segítségét, aki, miután elhárulnak a gyakorlatias akadályok a stábbal, szinte teljesen a megszállottja lesz a nácinak, akiből akkor sem lehet kihúzni nemhogy egy mondatot, de egy látható érzelmet sem, amikor éppen a saját munkájának borzasztó végeredményét, a hullahegyeket és a lehetetlenségig soványodott haláltábori foglyokat mutatják neki dokumentumfelvételeken. És ezt a jelenetet hogyan oldja meg Az Eichmann Show? Látunk mi is holokauszt-felvételeket, majd a rendező sokáig kiabál a monitoron keresztül Eichmannal, hogy érezzen már valamit. 

Nem Lapaglia hibája, hogy a szerepe valós előkép ellenére annyira vázlatos, hogy csak a mániája marad meg a film végére a nézőben, Martin Freeman pedig egy lelakatolt dobozból is ki tudná színészkedni magát, itt erre nincsen szükség, a szerepe kimerül abban, hogy néha szigorúan és gondterhelten néz, illetve olyan, nézőket segítő mondatokat ismételget, hogy „ez most egy nagyon fontos esemény”, illetve „tévétörténelmet írunk”, mintha nem hagyná a film, hogy saját erőnkből felfogjuk, mi történik.

Claude Lanzmann, a Soá rendezője pár évtizeddel ezelőtt nagy port kavart azzal a kijelentéssel, hogy a holokausztot lehetetlenség a filmvásznon ábrázolni. Ő azzal érvelt, hogy önkéntelenül is esztétizálódik a látvány. Az Eichmann Show többször is elköveti azt a hibát, hogy minden ok nélkül, szinte videoklipes vágóképként mutat montázsokat a világháborúból és a haláltáborokból, néha borzasztó kórusművekre komponálva, amik teljesen félreviszik a film irányát. Úgy, hogy az önmagában is érdekes lenne: engem komolyan érdekelt, hogyan vállal el valaki producerként egy ilyen megbízást, és egészen pontosan mi történik a vezérlőben hónapokon át egy monoton, és a tanúvallomások alatt szörnyű és megterhelő tárgyaláson, és ez milyen hatással van a stábra, azon kívül, amit hangosan, tagoltan elmondanak egymásnak, azaz a nézőknek. Ezt sajnos nem ebből a filmből fogom megtudni. Azt igen, hogy a per tényleg egy bődületes fontosságú esemény volt – Williams legjobb húzása, hogy az igazi dokumentumfelvételeket fekete-fehér és színes reprodukcióval váltogatja, így néha nehéz egyértelműen megmondani, mi a valóság és mi a fikció – de ha mindenki ezt hajtogatja, akkor a végére már bele lehet unni.