A Víkend egy remekül kinéző, többnyire jól eljátszott, néha izgalmas thriller, amit Erdély gyönyörű tájain forgattak, és ha ezekből a szavakból úgy tűnhet, mintha óvatosan dicsérném, akkor az szándékos, mert Mátyássy Áron (Utolsó idők, Átok, nemsokára az Aranyélet) filmje egy jó céllal készült kísérlet arra, hogy meghonosítsa Magyarországon a túlságosan is elhanyagolt modern thriller műfaját. 

Ami adná is magát, mert egészen biztosan kevesebb pénzbe kerül leforgatni mondjuk egy kevés szereplős, kevés helyszínen játszódó feszült drámát, mint egy kosztümös történelmi tablót, az olyan anomáliáktól eltekintve, mint a Mielőtt befejezi röptét a denevér, valahogy senki sem mert a műfajhoz nyúlni. Nyilván azért, mert annak ellenére, hogy tömegműfajról van szó, nagyfokú mesterségi tudás kell hozzá, forgatókönyvíróként, rendezőként és színészként is, ami lássuk be, egy maréknyi alkotón kívül csak nagyon keveseknél van meg, miután az oktatás és a filmes támogatási rendszer évekig a saját ötleteken alapuló, művészfilmes vonalat próbálta meg erőltetni. A magyar közönség nagy része meg pontosan tisztában van azzal, hogy milyennek kell lennie egy külföldi thrillernek, és ha egy hang vagy gesztus nem olyan, mint amihez hozzászokott, akkor kíméletlenül ellene fog fordulni. Vagy ami még rosszabb, meg se nézi.

Szóval ezzel a sok kellemetlen előzménnyel próbál nyílegyenesen szembemenni a Víkend, és mindent összevetve több dologban sikeres, mint amiben nem. Hatalmas plusz benne a romániai külső helyszínek, amiktől már fantasztikusan látványosnak tűnik a film a magyar átlaghoz képest, a hegyek, völgyek, szurdokok, patakok és szikláktól rögtön van egy azonnal ható, vonzó és fenyegető világa (a Víkendnek ugyanaz a Győri Márk volt az operatőre, aki a hasonló környezetben játszódó Varga Katalin balladájának). A képek pedig kihasználják a lenyűgöző külsőket, Mátyássy Áron sokszor felküldi a kameráját az égbe, néha pedig hatalmas tablókban mutatja be, hogy a szereplők csak picurka figurák a vadonban. Erdély fasza hely, na.

Mátyássy szerencsére nem abból az iskolában van, aki ledöfi egy helyre a kamerát, aztán hagyja, hogy a színészei színpadiaskodjanak messziről, úgyhogy a Víkend nagy része izgő-mozgó kézikamerákkal készült, amiktől modernebb, pörgősebbnek tűnik néha a film, mint amilyen valójában. És itt van az egyik rákfenéje a filmnek: a forgatókönyv, ami ahelyett, hogy egy egyszerű történetet mutatna be, mint a legtöbb ilyen isten háta mögötti thrillerekben, és minimálisra szorítaná a felesleges információkat, teletuszkolja folyamatos történésekkel. 

Például a sztori sokkal több, mint amennyire az előzetes alapján gondolhatnánk – itt nem csak arról van szó, hogy egy társaság kivonul a erdőbe és véletlenül megöl egy embert, hanem mindenféle ingatlanügyi és bírósági átverésekről, politikai machinációkról, amibe még belekeveredik egy ex-titkosszolgálatos erdélyi vadász (a Hajdu Szabolcsnál megismert Szabó Domokos kicsit tenyérbemászó alakításában), egy falusi menyegző, egy idő után a viszonyok zavarosak, a motiváció meg elveszik a részletekben. A vetítés után ha valaki leültetett és kikérdezett volna arról, hogy pontosan miért is ugrottak egymásnak a film szereplői, akkor nem tudnám megmondani, de azt tudom, hogy sokszor elhangzott az a kifejezés, hogy „másodfokú ítélet”. Kicsit olyan hatása van a Víkendnek, mintha kétszer annyi információt szerettek volna a szükségeshez képest feleannyi időre összesűríteni. És ha egy sztori arról szól, hogy emberek folyamatosan átejtik egymást, akkor nehéz a követni a fonalat.

A másik problémás eleme a Víkendnek az maga Gryllus Dorka, aki nem biztos, hogy egészen jó választás volt a szerepre. A kíméletlenül törtető, erkölcstelen, mindenkit szexszel manipuláló ügyvédnő szerepe valaki olyasmit kívánt volna meg, aki elhiteti a nézőkkel is, hogy mindenkit képes az ujja köré csavarni, hogy aztán percekkel később elhajítsa őket, amikor nincsen rá szükségük. Gryllus képtelen erre, de ezért nem feltétlenül ő a hibás, mert ez a fajta szerep Magyarországon teljesen ismeretlen, hiszen sose volt rá szükség, ahogy Amerikában a kilencvenes években feltámadt a film noir és megszült egy csomó ikonikus karaktert (Linda Fiorentino Az utolsó csábításban a csimborasszója ennek, de ott van például Sharon Stone is az Elemi ösztönből), nálunk viszont az erős nőfigura nagyon ritka.

A szerep a Víkendben már megvan a papíron, de a színésznő még kerestetik. Főleg azért is kár ez, mert a többieknek takkra sikerült hozni az archetípusokat – Simon Kornél megnyerő balek, Lengyel Tamás mézesmázos szarkeverő, a már emlegetett Szabó Domokos szintén szarkeverő, de kevésbé mézesmázos, Vass Teréz (aki az Utolsó időkben is játszott) pedig olyan erdélyi menyecske, akiben sokkal több van, mint elsőre tűnik. Ezek olyan karakterek, akiket sokszor láthattunk már sok különböző filmben, és megnyugtató látni, hogy sikerült átemelni őket Erdélybe is.

Ahogy a történet legtöbb eleme is olyan, amiket már százszor láthattunk: egy fiatal pár (Gryllus Dorka és Simon Kornél) Erdélybe érkezik egy illegális vadászatra, amit a pár nőtagjának ügyfele (Lengyel Tamás) szervezett egy helyi, mogorva vadásszal (Szabó Domokos). A csapat szétszakad, és amikor a nő véletlenül lelő egy falubeli embert az erdő közepén, akkor mindenki kimutatja a foga fehérjét és elindul egymás kölcsönös átverése. Van benne vad szexjelenet, autós üldözés, verekedés, fegyverek mutogatása egymásra és egymás erőszakkal fenyegetése, Árpa Attila meg tényleg megadta azt az emlékezetes haláljelenetet, amit beígért az interjúban.

A Víkend akkor lesz igazán érdekes, amikor ezeket a thrillerelemeket beemeli az erdélyi környezetbe, például arra sokáig emlékezni fogok, hogyan reagál egy csík kokainra pálinkázás után egy falusi férfi. Arra nem, hogy miért is kezdtek el egymásra lövöldözni a Víkend szereplői.