Hülye kép lesz, de én kicsit úgy képzelem el Woody Allen karrierjét, mint egy darts-táblát. Allen próbál folyamatosan a közepébe találni, de oda már egyszerűen nem fér el több, mert foglalja a helyet az Annie Hall, a Manhattan és a hasonlók, úgyhogy hiába próbálkozik, nem fog menni. Néha sikerült neki egy duplahuszast dobni (Éjfél Párizsban) vagy olyasmit, amit számomra érthetetlen okokból a világsajtó annak tart (Vicky Cristina Barcelona), aztán vannak a szimpla huszasok (Blue Jasmine), és azok, amiket nem a táblára, hanem a lambériába dobott (Füles). Az Abszurd alak is inkább az utóbbiak közé tartozik, pedig megvan benne minden, amitől egy Woody Allen-film jó lehet: egy viszonylag érdekes történet, remek színészek, lassú andalgások és végtelen értelmiségi beszélgetések, a végeredmény viszont annyira érdektelen és lapos, hogy egy kín végigülni. Olyan, mintha csak egy szalvétára írta volna le a filmet nagy vonalakban, aztán amikor elfogyott a szalvéta, elfogyott a lelkesedése is.

A címbeli abszurd alak egy egyetemi professzor, Abe Lucas (Joaquin Phoenix), egy pocakos, iszákos, magának való figura, aki a New England-i egyetemen kezd el filozófiát oktatni. Abe maga alatt van, de az egyetemi tanár kar csak találgat: a legjobb barátját lefejezték Irakban? Elhagyta a felesége? A férfi már egy ideje kész roncs, írni nem tud, a tanításnál mindig csak pár pillanatra van egy pánikrohamtól, a szexre meg lassan egy évre teljesen képtelen. Az apátiájából nem rázza ki sem egy megcsalásra hajlamos, férjezett tanárkollégája (Parker Posey), sem az egyik diákja, aki kifejezetten nagy figyelmet szentel neki (Emma Stone). Azonban egy nap, amikor a diákjával beülnek reggelizni, a szomszédos asztalnál kihallgatnak egy beszélgetést egy különösen szemét, korrupt bíróról. Abe fejében kigyullad a villanykörte, és megszületik a gondolat: a bírónak meg kell halnia. Már az elképzeléstől is kisüt a nap az életében.

Az Abszurd alak valahol félúton va a Dexter-sorozat és egy Dosztojevszkij-főhajtás között, Allen mindig is vonzódott az orosz irodalomhoz (lásd: Szerelem és halál), most a Bűn és bűnhődést vette elő megint (pont úgy, ahogy a főszereplője is forgatja a könyvet), és azzal, hogy a főszereplőjét filozófiatanárnak tette meg, gond nélkül puffogtathat mondatokat Kiergegaardtól, Hegeltől, Kanttól, a szereplők meg vitatkozhatnak a kontinentális filozófiáról, illetve a kötelesség etikájáról. Valahol a filmben Abe kimondja, hogy a filozófia nagy része verbális maszturbálás – Woody Allen hatalmasakat élvezhetett írás közben.

Mert mást nemigen csinálhatott, az Abszurd alak annyira szellős és unalmas, mintha Allennek nem lett volna kedve jeleneteket írni, csak elintézte azzal, hogy a szereplői beszélnek, az már mindegy, hogyan, hol, és kinek. Az Abszurd alak szinte belefojtja az embert a dialógusba, a több narráció mellett minden egyes karakter hangosan, jól prezentálva, hosszan fejtetegi a kiszámítható nézőpontját. Szomorú látni, ahogy Allen egyre rosszabb párbeszédeket ír, Parker Poseynak néha kifejezetten kellemetlenek a mondatai („Nem jössz át? Van jó füvem.”), de Joaquin Phoenix sem jár sokkal jobban, amikor a pulpituson tanít. Ami azért kifejezetten bosszantó, mert remek színészekről van szó, Joaquin Phoenix a Beépített hibára növesztett hasával jó depressziósként és életkedvtől kicsattanóként is, Emma Stone már az utóbbi években a tökélyre fejlesztette a szemgúvasztós-hitetlenkedős modort, amit itt megint kamatoztathat, Parker Posey pedig a kicsit egysíkú szerepet az arcjátékával jól tudja egyensúlyozni, akkor is szomorú, amikor éppen mosolyog. Miattuk lehetne ajánlani az Abszurd alakot, ha nem éppen pont ebben a filmben szerepelnének.