Az Everest című hegymászófilm két okból is meglepő alkotás:

1. Azon ritka filmek egyike, amelyek hitelesen mutatják be a hegymászást
2. A film egyáltalán nem a hegymászásról szól.

1. Tényleg így másznak fel 8000 méterre

Az első ponton nem kell sokat magyarázni. A magashegyi expedíciók valóban a filmben ábrázolt módon zajlanak. Nincsenek tehát a történetben a jéghasadék peremén fél kézzel csüngő hegymászók, sem pedig James Bond-filmbe illő magashegyi szögbelövővel a sziklába kapcsokat lövő főhős.

A néző a felvételek közben tényleg az Everesten érezheti magát, már ha nem veszi figyelembe, hogy egy puha széken ül, kólával a kezében: a vásznon látott felszerelések tényleg ilyenek, a mászás módja szintén reális, és a hangulatot is sikerült elkapni. A rendező annyira igyekezett, hogy nem lenne korrekt fennakadni az olyanokon, mint hogy az orosz hegymászók a film szerint az alaptábori sátorban is tangóharmonikázással múlatják az időt (tényleg, ki cipelne fel a hátán egy ekkora hangszert?).

Szintén a tényszerűség miatt említem, hogy a filmmel ellentétben a hegymászók hétezer méteren táborozva nem arról merengenek, hogy kit milyen lelki folyamatok hoztak a hegyre. Kétszer sátraztam életemben ilyen magasságban, és ahogy láttam, a legprofibbak is inkább a fejfájással voltak elfoglalva, vagy hogy nincs elég levegő, ha viszont valakinek történetesen nem volt semmi baja, akkor létkérdések feszegetése helyett inkább megpróbált mielőbb elaludni.

2. Nem hegymászó-, hanem katasztrófafilm. De kinek a katasztrófája?

A film mindezek ellenére sem azt mutatja meg, milyen hegyet mászni. Az Everest ugyanis katasztrófafilm, a hegy megmászásának egyik legdurvább szerencsétlenségét dolgozza fel. 1996-ban két amatőröknek szervezett expedíció vágott neki a csúcsnak, viharba kerültek, és – mivel nem akarok szpoilerezni ezért itt csak annyit – sok hegymászó elég nehéz helyzetbe került. 

És ez még csak az egyik. Fontos, hogy a történetben a konfliktust nem valamilyen klasszikus hegymászócél okozza. Az alpinizmus történelme tele van hősies sztorikkal: ami persze nem nagy kunszt, mert a hegymászás lényege, hogy az ember szánt szándékkal teszi ki magát a természet szélsőséges erőinek, azaz direkt sodorja magát hősiességet igénylő helyzetekbe.

Ilyen történet volt 1786-ban feljutni a Mont Blanc-ra, vagy az Eiger északi falának megmászásáért folytatott küzdelem a harmincas években. És persze hősies volt az Everest-kísérletek története a húszas évektől egészen 1953-ig, az első megmászásig. Vagy 1978-ig, amikor Reinhold Messner bebizonyította, hogy oxigénpalack nélkül is fel lehet jutni az Everest csúcsára.

A film alapjául szolgáló sztori nem tartozik ebbe a sorba. A lényeg ekkor már nem a csúcs meghódítása volt, hiszen 1996-ra már több mint kétszázan jutottak fel. Az 1996-os mászásnál a serpák az alaptábortól majdnem a csúcsig köteleket feszítettek ki, hogy azokba kapaszkodva lehessen haladni. A serpák előre felállították a hegyen a táborokat, a megérkező hegymászókat nem csak étel, hanem bekészített oxigénpalackok is várták.

A 1996-os expedíció tehát nem hegymászó, hanem – bizarr módon - gazdasági szempontból volt érdekes. A kereskedelmi expedíciók hajnalánál járunk, itt jelent meg, és kezdett csiszolódni az a rendszer, amely mára magashegyi cirkusszá változtatta a világ 8000 méter feletti hegyeit, és környéküket.

A főszereplők, a két legendás hegyivezető - Rob Hall és Scott Fischer - néhány éve indult vállalkozásukkal viszik fel az Everestre a kuncsaftokat: pénzügyi érdekük, hogy sikeres csúcsmászásokat mutassanak fel. A történetet nem valamilyen hegymászócél mozgatja, hanem a két hegyivezető azon igyekezete, hogy minél több fizetővendéget juttasson fel a csúcsra. A tragédiához is az üzleti, nem pedig hegymászólogika vezetett. A hegyivezetők a cég sikere érdekében vállaltak olyan kockázatot, amit alpinistaként nem biztos, hogy vállaltak volna.

A tragédia az egész világot megrázta, olyannyira, hogy évekig folyt a vita, ki hol hibázott. És egyáltalán, szabad-e amatőröket pénzért ilyen helyekre vinni. Hogy mi lett az eredménye? Néhány éve korunk egyik legjobb mászója, Simone Moro felhagyott az Everest megmászásával, lejött a hegyről, mert több száz fizetős mászó torlódott össze a csúcs alatt, és a kötél meg oxigén nélkül mászó profik egyszerűen nem fértek már el. Az Everest gleccsereiből folyó patakok többé már nem a világ legtisztább vizei, az ott táborozó több ezer ember ugyanis fekáliával, és szeméttel tette tönkre a területet. Az egykor békés környéken pedig mára a különböző cégek serpái ellenségeskednek, és fenyegetik veréssel a tőlük függetlenül mászó profikat.

Hogy ne ezzel a tragikus képpel búcsúzzunk olvasóinktól, azt azért meg kell említeni: a magashegyi hegymászás nem halt meg, csak az igazi kihívást keresők ott hagyták a nyolcezreseket a pénzes amatőröknek. A hegymászás Oscárjaként ismert Piolet d'or díját évek óta 6-7 ezer méteres hegyeken izgalmas utakat mászó alpinisták kapják.