Mark Landis minden, csak az nem, ahogy egy dörzsölt hamisítót elképzel az ember. Alacsony, hajlott hátú, törékeny, halk szavú férfi, akin unatkozik a zakó. Pedig ő az, aki évtizedeken verte át nagyvonalúnak tűnő adományaival amerikai múzeumok tucatjait. Hamisítványaiért ráadásul egy fillért sem kért, csak örült, ha utána a kép kikerült a falra. De miért tette ezt? Egyértelmű választ nem kapunk erre Sam Cullman, Jennifer Grausman és Mark Becker róla készült A szak-művész  című dokumentumfilmjéből sem, feltárul viszont egy furcsa ember egészen lebilincselő története. 

Landis egy Laurel nevű amerikai kisvárosban él, Missisipi államban. Rendezett lakóparkban lévő lakását 2010-ben elhunyt anyjától örökölte. Amilyen tüchtig a környék, olyan kaotikus a lakás: könyvhegyek, művészeti katalógusok lepik be az ódon bútorokat, vélhetően anyja hétköznapi, ám elegáns tárgyai az asztalon, a falakon képek. A folyamatosan duruzsoló és régi filmeket ontó tévét kivéve Landis környezete egy letűnt kort idéz. 

Tévé nem volt, így másolni kezdett

A hatvanéves hamisító jelenének megértéséhez érdemes pár szót ejteni a gyerekkoráról. Apja főhadnagy volt a tengerészetnél, akit ide-oda helyeztek, a család nemcsak az államokon belül, de Európában is több helyen élt. A szülők szívesen utazgattak és apa és fia rendre felkereste a helyi múzeumokat. A szülők esténként szórakozni jártak, így a fiú gyakran maradt magára vagy bébiszitterekre a hotelszobákban. 

Nem volt tévé, a múzeumi katalógusok viszont ott hevertek körülöttem, unalmamban másolni kezdtem őket. 

Tizenhét éves volt, amikor elvesztette apját. A hír hallatán Landis összeomlott és egy évet egy jó nevű pszichiátrián töltött. Később Chicagóban tanult fényképészetet, de tanulmányait sem itt, sem másutt nem fejezte be. Több mentális betegség mellett személyiségzavart és skizofréniát állapítottak meg nála, és ahogy ez a filmben is látható, máig rendszeres orvosi kezelés alatt áll. 

Meghökkentően egyszerű technika

Hogy betegsége, gyerekkori szokása vagy más vezetett-e ide, ki tudja, tény viszont, hogy végül képek másolása és a hamisítványok elajándékozása vált fő tevékenységévé. Bő harminc év alatt több mint száz hamisítvánnyal 46 amerikai múzeumot tett lóvá, köztük igen neveseket. Nem volt válogatós, képes volt különböző korokat és stílusokat is pikk-pakk utánozni: Paul Signac, Louis Valtat, Picasso, de barokk szentek képei és a képregény-rajzoló Charles Schulz is fellelhető a repertoárjában. 

Art & Craft - Trailer from Autlook Filmsales on Vimeo.

Landis technikája - akárcsak a hamisítás helyszíne - pedig zavarba ejtően egyszerű. Ahogy a kamera előtt sem titkolja, ágya fölé görnyedve hamisít. Előbb lefénymásolja a képek fotóit, amiket aztán barkácsboltban kapható falemezekre ragaszt, majd az eredményt ceruzával dolgozza át. Az olcsó fakereteket a közeli papírboltban szerzi be. Másik módszere, amikor katalógusokra fektet rá egy fehér lapot, amit az egyik kezével pár másodpercenként felemel, hogy lássa, mi van alatta, a másikkal pedig villámgyorsan másolja a képet. 

Nem lehet megbüntetni, mert sosem kért érte pénzt

Egykedvűen magyarázza a kamerának, hogy egy 19. századi krétarajz utánzásához elegendő a színes ceruza: "Úgyse jönnek rá". Végül nem is kezdetleges technikája buktatta le, az viszont szemet szúrt egy Matthew Leininger nevű gyűjteményi irattárosnak, hogy több múzeumban is ugyanaz a Landis által adományozott kép lóg. Leininger szép lassan a Landis-ügy megszállottjává vált, és szinte életcélja lett, hogy megállítja Landist. Lassan feltárta a csalást, értesítette a múzeumokat, blogot írt - és elvesztette az állását. A filmben egy korábbi FBI-ügynök, jelenleg művészeti nyomozó, egy bizonyos Robert Wittman is megszólal. Ő magyarázza el, miért is nem lehet megbüntetni a hamisítót, még ha sok átvert múzeumi szakember is dugná azonnal börtönbe: mivel képeiért soha senkitől nem kért pénzt. Így nem szegett törvényt sem. 

Talán a nagylelkű felajánlás, talán Landis együttérzést kiváltó fellépése az oka, de adományai eredetiségét sehol nem ellenőrizték a múzeumi szakemberek, ellenben melegen fogadták a hajlott hátú filantrópot. Landis pedig az évek során tökélyre fejlesztette szerény fellépésének változatait: néha jómódú gyűjtőnek adta ki magát, máskor jezsuita papnak, míg megint máskor a nem létező húgára hivatkozott, mint korábbi tulajdonosra. Több álnevet is használt - különösen izgalmas jelenet, amikor a kamera akcióban kíséri el Landist, aki a legnagyobb nyugodtsággal kér egy múzeumi dolgozót, hogy mutassa meg neki, hol lóg majd az adománya. 

De miért tette? 

Három éven át követte a stáb a hamisítót és szólaltatott meg Amerika-szerte mindenkit, aki a történet szempontjából fontos, a múzeumi szakemberektől az első Landis-cikket közlő újságíróig. Nem egy egyszerű életrajzi film A szak-művész, nem is csupán az őt lebuktató Matthew Leininger és a Landis között lévő izgalmas feszültség dokumentálása, hanem egy szokatlan logika szerint működő ember magánvilágának feltárására irányuló kísérlet is. A szépen fényképezett másfél órás dokuban végig ott lebeg a kérdés: de miért csinálta? Hiszen az egyik legnagyobb kortárs európai hamisítóval ellentétben sosem volt a célja a meggazdagodás, képei nem kerültek kereskedelembe, aukciós házakat pedig távolról sem láttak. Akkor miért? 

Bár elhangzik pár ún. kinyilatkoztatás Landis és más szájából is, a néző a film végéig csak találgatni tud. Kicsit közelebb kerülünk a válaszhoz, amikor elkísérjük Landist az életművéből készült kiállításra. A kamera rögzíti, ahogy bár zavarban van, de élvezi a figyelmet, és rendre kitérő válaszokat ad, amikor a látogatók udvariasan neki szegezik: miért nem készít saját képeket, amiket szignózhatna? Ekkor jön a dramaturgiai csúcspont is, öt év után ugyanis itt találkozik újra Leiningerrel is, akinek búcsúzóul ezt mondja: "Bocsánat, de nem olvastam el az emailjeit, mert tudtam, hogy rossz hírekkel jön. De most már el fogom, mert most már barátok vagyunk". 

Talán valahol itt lehet a válasz: emberi kapcsolatok, a szakmai világ elismerése és egy önzetlen jótevőnek járó megbecsülés - ezeket élvezhette hamisítói tevékenységével. És ezt azzal érte el, amivel gyerekkora óta jól bánt: képeket másolt. 

A fesztiválokon futó filmmel és a legnagyobb amerikai lapokban megjelent újságcikkekkel Landis élete új irányt vett, hiszen egyre ismertebbé válik. Így aztán inog, hogy legújabb filantróp ötletét, miszerint ellopott vagy eltűnt műalkotásokat - valójában természetesen saját képeit - juttatna vissza a tulajdonosoknak, meg tudja-e valósítani anélkül, hogy az első percben lebukna.

A filmet szeptember 24-én 19 órától és szeptember 25-én 11-től vetítik az Uránia moziban a Budapest International Documentary Film Festival keretében.