Elég kockázatos egy kisebb gépet is a Marshoz küldeni, erről tudna mesélni a Roszkozmosz és a NASA is. A nyolcvanas évek végén mindkét Fobosz-szonda a cél közelében hallgatott el, 2011-ben a Fobosz-Grunt még a Földön lezuhant, a Mars Polar Lander pedig 1999-ben csapódott a vörös bolygóba – bő két hónappal azután, hogy a Mars Climate Orbiter elfüstölt a légkörben. Utóbbi jó példa az emberi tényezőre is: az egyik szoftvert úgy fejlesztették, hogy angolszász mértékegységekkel számolt, a másikat meg úgy, hogy metrikussal – ennyi elég volt ahhoz, hogy a szonda végzetes pályán érkezzen a Marshoz.

Nem csoda, hogy egyik űrügynökség sem siet olyan nagyon az emberes marsi küldetéssel, de hogy még ebben a században űrhajóscsizmák fogják taposni a bolygó homokját, azt nagyjából biztosra veszik az aszronautikai szakemberek.

az Ares 3 expedíció hat embert visz a Marshoz. És az is hihető, hogy ezután olyan gebasz kerekedik, amiben öt ember azt gondolja, hogy a hatodik meghalt, és elhúznak haza. A hatodik pedig magához tér a vörös homokban, és

Aztán hamar túllép ezen, feláll és körülnéz, mit lehet kezdeni a legkilátástalanabb helyzettel, amibe ember valaha került.

A regény az utóbbi évek egyik nagy sikere, egy underground e-könyv, ami mainstream bestsellerré dicsőült, nem érdemtelenül. Legnagyobb erénye az, ami teljes jogú sci-fivé teszi: magabiztos tudományos háttérrel mutatja be a szopóroverre került űrhajós, Mark Watney kálváriáját; azt, hogy egy modern Robinson hogyan próbál túlélni, ha még csak nem is a Földön szenved hajótörést, és Péntek helyett csak csomagolt ürülék és pár krumpli jut neki társul. Naná, hogy film készült ebből az alapanyagból. Sajnos itthon a filmcímfordítás trolljai – akik képesek lefarkasozni Rozsomákot (never forget), a Le Boulet-t meg úgy magyarítani, hogy A tökös, a török, az őr meg a nő – lecsaptak rá, ezért a mozikban Mentőexpedíció címmel kell keresni. Ez a cím mondjuk pont arra nem utal, hogy sci-fivel van dolgunk, ezért utoljára és csak a rend kedvéért voltam hajlandó leírni, nekem ez a mozi A marsi marad, és kész.

Nem nagyon lehet a filmet úgy értékelni, hogy azt ne befolyásolja a könyvhöz való viszony. (Ha ön nem olvasta a könyvet, könnyű dolga van: A marsi nagyon jó film, Ridley Scott rendezte, játszik benne Matt Damon, irány a mozi, ne is olvasson tovább.) Bár Andy Weir regénye nekem alapvetően tetszett, voltak vele kisebb gondjaim. Főleg az, hogy Watney a halál torkában is a valaha élt legtökösebb űrhajós, egy vicces-káromkodós alak, és mindig az. Csak ezt az arcát látja az olvasó, ami eléggé elveszi a dráma élét – mármint azt, hogy nagyon nagy az esély arra, hogy a biztos pusztulás vár hősünkre (és Komarov elvtárs példájából tudhatjuk, hogy krízishelyzetben egy űrhajós sem mindig őrzi meg a hidegvérét). Persze ismerem a szerző védekezését, tudom, hogy ebből a szempontból direkt idealizálta kicsit Watney figuráját, de nem tudom ezt elfogadni: nekem hiányzott, hogy érezzem, a főhős tényleg megéli a traumát, és az sem segített, hogy a más tekintetben pöpec magyar fordítás rádobott az eredetire egy adag műmájerkedést. Néhány ponton olyan érzésem volt, mint ha nem is regényt olvasnék, hanem egy amerikai filmgyáros szuperprodukció forgatókönyvét.

Viszont éppen ezért több dolog is sokkal jobban működik filmen. Drew Goddard (többek között a Cloverfield és a Ház az erdő mélyén forgatókönyv-írója) nem is változtatott sokat a sztorin, nagy tisztelettel bánt Weir regényével; ahol lehetett, szolgaian követte, a pár kidobott mellékszálat pedig jó okkal gallyazta le a cselekményről. Aztán átírt pár dolgot, de csak apróságokat és a dramatizálás kedvéért (illetve a könyv kurta-furcsa vége helyett egy kicsit továbbgondoltabb lezárást kapott a film). Persze, néhány ponton ez már a tudományosság rovására ment, de még azon a határon belül, amit egy elnéző mosollyal el lehet intézi. A végeredmény egy jól megírt, lendületes blockbuster lett; olyan szkript, aminél fel sem tűnik, hogy 141 perc hosszú.

Persze ez a rendező érdeme is, és nagy öröm, hogy A marsi egy újabb csúcspont azon a hullámvasúton, amit úgy hívnak, hogy Ridley Scott karrierje. Jó, neki az Alien, a Szárnyas fejvadász meg a Prometheus után egy sci-fi rendezése már ujjgyakorlat, de így is lenyűgöző, hogy milyen rutinosan és pontosan dob össze olyan filmet, amitől a stúdió kilenc számjegyű bevételt vár, dollárban (hiszen a produkció költsége is kicsivel százmillió fölött landolt). Bár A marsi nem olyan rágógumi-a-szemnek film, mint például a nagy költségvetésű szuperhősmozik, a látvány itt is lenyűgöző, és annak ellenére tudtam izgulni a főhősért, hogy ismertem a sztorit. Átjött (sőt kicsit hangsúlyosabb lett) a könyv humora, és ez nyilván nem csak Goddard érdeme, mint ahogy az sem, hogy az általam hiányolt pszichés terheltség ha csak rövid pillanatokra is, de megjelenik a főhősön. Scottnak e tekintetben kicsit más volt a (m)ars poeticája, mint a szerzőnek: a könyvbéli Mark Watney-nak nem hittem el, hogy a haláltól egy fóliasátornyira igenis fél, a filmbélinek igen.

Ezt pedig Matt Damonnak is meg lehet köszönni. Watney karakterét mintha rá szabták volna, magasan élete egyik legjobb szerepe, és meg is hálálja. Ennek ellenére pont a színészválasztással nem voltam teljesen elégedett. Nagyon meggyőző gárda vonul fel a filmben (Jeff Daniels mint a NASA vezetője, Sean Bean mint Mars-programigazgató, hogy csak két nevet említsek), de engem kicsit zavart, hogy a kisebb mellékszereplő színészeknek is tudtam a nevét. Jó ez már végképp személyes kekeckedés, a film- és sorozatbuzi first world problemje, de akkor is, az Európa-rejtély többnyire noname legénységének jobban elhittem, hogy legénység. Jessica Chastain mint egy emberes Mars-expedíció parancsnoka? Ne már.

Ezzel együtt A marsi az év egyik legjobb mozija, egy patent film okos emberekről (akik néha úgy viselkednek, mintha egy hollywoodi filmben lennének, de szerencsére éppen ott vannak, ezért ez nem gond). Igen, emberekről, többes szám. A több külföldi kritikában is előkerülő összehasonlítás a Gravitációval szerintem hülyeség; a Gravitáció egy magányos kaland, A marsiban viszont Watney valójában nincs annyira egyedül, mint az eleinte tűnik, de konkrétumokkal már a cselekményt spoilerezném el. A film legvége pedig külön öröm, mert több jelenetet Magyarországon forgattak. Van egy olyan, eddig meglepően nagy százalékban bevált elméletem, hogy minden hollywoodi film stáblistáján van legalább egy magyar név – hát itt nem kellett sokat keresgélnem.

Matt Damonon meg Ridley Scotton túltekintve pedig A marsi az űrhajózás dicsérete is, akárcsak az eredetije. Mert oké, hogy vannak olyan ciki epizódok a történelemben, mint egy Mars Climate Orbiter, de a NASA utána megrázta magát, áttervezte a Mars-programot, és 2012-ben úgy tette le a Curiosityt a potom 225 millió kilométer távolságra levő szomszédunkra, hogy az azóta is megjelenik rakétamérnökök nedves álmaiban. És ezért nemcsak az hihető, hogy majd embert juttatunk a Marsra, hanem az is, hogy ha ott egyszer csak jön Murphy a hülye törvényével, megoldjuk valahogy a dolgot. És jó ilyen gondolattal felállni a popcornos moziszékből.