El vagyunk kényeztetve, de tényleg, az idén egy csomó Sundance-filmet nézhettünk meg a moziban. A világ legmenőbb filmjeit felvonultató Sundance Filmfesztivált sok-sokezer kilométerre tőlünk tartják, mégis az egész naptári év arról szól, ami itt történik januárban. Az utóbbi években a Sundance-n kezdte világhódító útját az Oscar-gálán is jól szereplő Sráckor, a Whiplash, A messzi dél vadjai, de olyan mai napig kultikus filmek is, mint a Kutyaszorítóban, a Shop-stop vagy a Memento. Szóval minden évben érdemes figyelni, hogy milyen filmek kapnak itt díjakat, vagy szimplán csak jó kritikákat. 

Az esetek legnagyobb részében mégis annyi történik csak, hogy a díjazott filmeket felírjuk egy noteszbe, és várjuk, hogy év végén megszórják őket néhány jelöléssel a díjszezonban, hátha akkor legalább felkerül belőlük néhány screener az internetre, és akkor monitoron be tudjuk pótolni a kritikai sikereket. Na, a 2015-ös év nagyon nem ilyen volt, minden csemegét elhoztak nekünk.

A dokus fődíjat a Wolfpack nyerte, ezt a filmet a múlt héten az Uránia mozi nagyvásznán lehetett megnézni a BIDF-en, és nekünk még a rendezővel is volt lehetőségünk telefonon beszélni. Az egyik közönségdíjat a James White című film nyerte, ezt a miskolci Cinefest tűzte műsorára szeptemberben, és mivel a Saul fiát is jegyző Erdély Mátyás fényképezte, egyértelműen egy olyan film, ami mozivásznon teljesen más élményt nyújt. A rendezési díjat a litván leszbifilm, a Sangalié nyara kapta, a vágási díjat a 90-es évek hiphopját újra divatba hozó Dope, az operatőrit az anyja barátját elcsábító Tinilány naplója. Ezeket mind-mind Miskolcon vetítették a Művészetek Háza nagyvásznán a szerencsés kiválasztottaknak, hiszen ezeket a filmeket nem fogják rendes moziforgalmazásban bemutatni.

Éppen ezért meglepő, és látszólag nagyon örvendetes, hogy a Sundance fődíját ÉS a közönségdíját egyszerre bezsebelő Én, Earl és a csaj, aki megfog halni viszont rendes forgalmazásba került, bár sajnos a nagy felhajtás ellenére azt kell mondanom, hogy az egyik leggyengébb film a fent soroltak közül. (Ha a teljesen érdektelen Sangalié nyarát is számolom, akkor a második leggyengébb.) És nem csak azért, amiket Klág kolléga már felsorolt, amikor a Cinefesten megnézte: nekem például nem volt bajom az önző és passzív-agressziv főhősével, ha valamit, akkor pont ezt a tinédzserkori apátiát jól fogta meg a film, és valószínűleg az alapjául szolgáló regény is.

A főszereplő Greg ugyanis egy magának való figura, aki azt a túlélési stratégiát találta ki az életre nézve, hogy senkivel és mindenkivel barátkozik egyszerre. Így tud láthatatlan maradni a pokolszerű középiskolában, ahonnan legalább hazamehet délutánonként a szobájába, a főiskolára és a kollégiumra viszont rettegéssel gondol, hogy ott még együtt is kell majd laknia és buliznia mindenféle idiótával. Ez a biztos kis világa fordul fel akkor, amikor anyja unszolására fel kell elevenítenie a kapcsolatát a családi jóbarát Rachellel, akinek leukémiája van. Greg ennek hatására kicsit kibillen a biztosnak hitt világából, de sajnos nem annyira, hogy ez valóban érdekes, tanulságos, felemelő, lebilincselő, magával ragadó, vagy szimplán átélhető legyen. 

Greg ugyanis bármennyire is magányos farkas, valamint csodabogár szülők mufurc gyereke, egy barátja csak van, a telepi Earl, akivel filmklasszikusokat forgatnak újra, általuk viccesnek gondolt stílusban. És még csak nem is utáltam igazán ezeket a kis szkeccseket, de ezeknek a kisfilmeknek a világát látva, és a filmben időről-időre megjelenő kis játékos elemek hatására inkább csak az az érzésem támadt, hogy valaki itt nagyon sok Michel Gondryt nézett, és ennek hatására szeretett volna valami fiatalos és újszerű filmet csinálni. Ezek a formanyelvi játékok csak fárasztják és akasztják a filmet, nem egyszer tönkretéve az igazán emberi pillanatokat is. (Ilyen az, amikor Greg azt tanácsolja Rachelnek, hogy ha idegesítik  a sajnálkozó emberek, akkor játssza el, hogy haldoklik, hogy zavarba jöjjenek és lekopjanak, és csak miután kimondta, esik le neki, hogy ez annyira nem is vicces. Ezt egy kioktató Rozsomák-poszterrel oldják fel, pedig egy valódi és érdekes jelenet lehetett volna belőle.) Az meg, hogy a haldokló lányt vidítsák fel azzal, hogy forgatnak neki? róla? egy kisfilmet, egy olyan nyakatekert baromság, amit nem is tudtam értelmezni, főleg, hogy ezt a Tekerd vissza, haver című Gondry-film egyszer már szépen és ízlésesen megcsinálta, minek kell ezt most sok év után újra előszedni? Csak belebukni lehet, és az Én, Earl és a csaj is szükségszerűen hasal el ebben a témában. 

És akkor ott van az a téma, amivel a film tényleg az égvilágon semmit nem tud kezdeni, és itt bukik el igazán a vállalásában, és válik teljesen értelmezhetetlenné a Sundance fődíj ÉS közönségdíj. A rákról, a halálról, a gyászról, a veszteségről a Csillagainkban a hiba a felszínességével és hamisságával együtt mégis jóval többet tudott mondani, mint ez a maga nemében tényleg szuper laza, őrült menő és már címében is jópofa Én, Earl és a csaj. Látszik, hogy rengeteg látványtervezői melót tettek a filmbe, de ettől még az alapanyag, azaz elmesélni kívánt sztori még mindig elég gyenge maradt. 

A "fura fazonok a gimiben" felállásban jóval erősebb, és fekete öntudatépítőbb a Dope, felnövéstörténetben pedig megosztóbb és meredekebb, de még így is érzékenyebb és finomabb a Tinilány naplója. Az Én, Earl és a csaj azoknak fog tetszeni, akik bírják, ha egy film semmit sem ad a nézőjének, és már kifelé menet el lehet felejteni, és jövő ilyenkor egy mondatot sem lehet felidézni belőle. Amivel nincsen semmi gond, óriási szükség van ilyen filmekre, hogy feltöltsék vele azt a rengeteg mozit, ahova egy végigmelózott nap után szívesen beülök kikapcsolódni. De az elmúlt években nekem a Whiplash, a Like Crazy vagy a Winter’s bone, azaz az elmúlt évek Sundance-fődíjasai mind-mind olyan filmek voltak, amikre mai napig szívesen emlékszem vissza, konkrét jeleneteket, mondatokat vittem magammal ezekből a filmekből. És éppen ezért csalódtam hatalmasat az Én, Earl és a csajban.