Ahogy már múltkor is említettük, nem fogjuk az év végére korlátozni azt a cikket, amiből kiderül, hogy milyen filmekről maradunk le, mert nem jönnek hozzánk se moziba, se DVD-n, sem fesztiválra. A vicces az, hogy 2015 az az év, amikor elég jól el vagyunk eresztve. A Sundance-kedvenc Én, és Earl és a csaj, aki meg fog halni moziforgalmazásba kerül, a Wolfpacket vetítette a BIDF budapesti nemzetközi dokumentumfilmes fesztivál, a Dope-t pedig (Kábó címmel) a Jameson Cinefest Miskolcon, ezzel nagyjából ki is pipálhatjuk a legnagyobb hírverést kapó és legjobban várt három filmet az idei amerikai termésből, az olyanok mellett mint a Kevin Bacon főszereplésével készült Cop Car vagy a transznemű prostikról szóló Tangerine. Na de ez még nem jelenti azt, hogy egy filmrajongónak meg kellene elégednie, a legutóbbi cikkünk óta ezeket a filmeket lehet bepótolni okosba, de sajnos nem magyar mozikban.

Jauja

Lisandro Alonso filmje az egyik legjobb érv, hogy az ember moziba járjon, mert egész egyszerűen ez a Patagónia területén játszódó western nem működik sem laptopon, sem más képernyőn. Azért, mert fura, lekerekített sarkú, négyzet alakú képarányban forgatta, habár állítólag nem így tervezte, csak forgatás közben rájött, hogy a szélesvászon helyett ez a kép illik a legjobban a történethez. Ami egy dán apáról és egy lányáról szól, akik elvesznek a XIX. századi Patagóniában. A Jauja leginkább egy diavetítésre vagy egy festménykiállításra emlékeztet, a tempója szuperlassú, cserébe Viggo Mortensen az egyik főszereplője, aki végre apja anyanyelvén, dánul beszélhet egy filmben. A Jauja idén Cannes-ban megnyerte a FIPRESCI-díjat az Un Certain Regard kategóriájában, már ha valakinek ez a sok idegen szó kell, hogy megnézzen egy filmet.

Love & Mercy

A magyar Beach Boys-koncert röhejes jegyeladásait látva megértem, hogy egy forgalmazó sem akart hozzányúlni a zenekar egykori frontemberéről, pontosabban az életének két meghatározó állomásáról szóló életrajzi filmhez. Elég nagy dőreség, mert a Love & Mercy nem annyira kiszámítható a műfajában, mint A nyughatatlan vagy a Ray, ráadásul John Cusack legjobb alakítása a Pop, csajok, satöbbi óta. Ő játssza a középkorú Brian Wilsont, akit a pszichiátere és menedzsere (Paul Giamatti) gyógyszerek és lelki terror rabságában tart és próbál kicsikarni belőle még pár aranylemezt, a másik történetszálban pedig Paul Dano alakítja a fiatal Wilsont, aki éppen kezd abba beleőrülni, hogy az együttesét és a világot annyira nem érdekli a különleges tehetsége. A Love & Mercy a két idősík között mozog, ettől tényleg elkerüli az életrajzi filmek közhelyes állomásokat és csak kettőre fókuszál: egy mentális betegség kezdetére és az abból kilábalásra. És mivel Wilson története szinte teljesen ismeretlen, lehet, hogy ráfért volna egy oktatás a magyar közönségre.

Queen Of Earth

Egészen zavarbaejtő a Queen Of Earth előzetese, mert egy percig sem lehet eldönteni, hogy komoly-e vagy sem. Először is van benne egy túlságosan komoly narrátor, aki olyanokat mond a szereplőkről, hogy „Elizabeth Moss, ahogy még sosem láthattuk”, másrészt meg úgy áll meg bizonyos pillanatképeknél, mintha Eli Roth rakta volna össze az egészet a Grindhouse-hoz. Aztán kiderül, hogy a film is ilyen, pedig egyáltalán nem horrorról van szó: nincsen benne gyilkos, meg halál, meg belezés, de még egy jó szemkinyomás sincsen benne, csak két nő pszichológiai viaskodása egymással egy tóparti házban. A Queen Of Earth-öt Alex Ross Perry rendezte, akinek az előző filmje, a Listen Up Phillip bekerült egy korábbi ilyen cikk lábjegyzetébe, mert tavaly meghódította az amerikai év végi toplistákat. És ráadásul ő fogja írni a Disney élőszereplős Micimackóját.

Results

Andrew Bujalskiról azt írtam korábban, hogy ő is a mumblecore nevű amerikai független filmes vonulat egyik legreménytelibb rendezője volt, ő fedezte fel a világnak Greta Gerwiget és 2013 állítólag egyik legjobb amerikai filmjét rendezte a Computer Chess-szel. Bevallom, ez sem volt elég, hogy megnézzek egy fekete-fehér, nyolcvanas években játszódó, videóra forgatott drámát egy sakkszámítógépes versenyről, de a Results már sokkal csábítóbb ennél. Egyrészt híres, vagy legalábbis ismert színészek játszanak benne (Guy Pearce, Cobie Smoulders a Marvel-univerzumból), a jelenben játszódik, nincsen semmilyen hülye stichje, és egy igen vicces vígjáték, amiben két különböző személyi edző mindenféle kalamajkába keveredik, amikor megjelenik az életükben egy gazdag ügyfél. Pearce végre a saját ausztrál akcentusában morgolódik a filmben.

Tale Of Tales

Kollégánk látta idén Cannes-ban a Tale Of Talest, és nem igazán volt elragadtatva tőle, mondjuk nem vagyok meglepődve, én sem biztos, hogy ilyen filmet vártam volna Matteo Garrone rendezőtől a remek Gomorra után. Merthogy az előző két filmje, a már említett maffiadráma és a valóságshow-król szóló Reality mind az olasz valóságot dolgozták fel, a Tale Of Tales meg Giambattista Basile A mesék meséje című mesekötetének feldolgozása. Jó, nem arra kell gondolni, hogy tündérek szökdelnek a mezőn meg virágokat szednek, hanem az egyik szereplőnek például (akit a filmben Salma Hayek alakít) egy mítikus szörny szívét kell felzabálnia, meg hasonlók. A kötet magyarul pont 2014-ben jelent meg, azért csodálkozom, hogy nem akarják a filmet Magyarországon bemutatni. Azért is, mert tök jól el lehetne adni fantasy-ként, a magyarok meg még mindig imádják a Trónok harcát.

The Death of "Superman Lives": What Happened?

Kevesen tudják, de mielőtt Bryan Singer megpróbálta volna enerváltan feltámasztani Supermant, és mielőtt Zack Snydernek végleg sikerült defibrillálnia a szuperhőst, nagyon közel került a világ ahhoz, hogy Tim Burton rendezzen egy Superman-filmet, amiben a címszereplőt Nicolas Cage játszotta volna. Ez már önmagában hűha, de a forgatási tervek még durvábbak és elszálltak voltak: az elektromos ruha, Cage hosszú haja és az óriáspók ellenfél viszont sajnos csak pletyka maradt, mert soha nem készülhetett el. Viszont az emberek szeretnek elfilózni azon, hogy milyen is lehetett volna egy nem elkészült film (ha valaki látta a meghiúsult Dűne-filmről készült Jodorowsky's Dune című doksit, az tudja, miről beszélek), a The Death Of Superman Lives meg pont erről szól. Jon Schnepp még 2013-ban indított egy Kickstarter-kampányt, hogy befejezze a doksiját, a kampány sikerült, úgyhogy elmehetett olyanokkal beszélgetni, mint Tim Burton, a forgatókönyvvel megbízott Kevin Smith vagy a Barbra Streisand fodrászaként indult szuperproducer, Jon Peters.

The Overnight

Patrick Brice rendező előző filmjéről, a kis költségvetésű, irtó vicces Creepről az előző cikkben írtunk, nem sokkal később megérkezett az amerikai mozikba a második filmje, a szintén irtó vicces The Overnight, ami az előzővel ellentétben nem horror, hanem egy nagyon sunyi vígjáték. Egy kicsit béndzsa, gyerekes házaspárról szól (Taylor Schilling és Adam Scott), akik Los Angelesbe költöznek, ahol a játszótéren összetalálkoznak egy bolondos párral (Jason Schwartzman és Judith Godrèche), akik áthívják őket vacsorára. Aztán innentől egyre furibb és kiszámíthatalanabb lesz az este és a film is, mert nagyon sokáig azt gondoljuk, hogy egy dologról szól, aztán a végefele kiderül, hogy igazából valami másról. Nem is akarok többet mondani róla, maximum annyit, hogy ha valaki kíváncsi volt Jason Schwarztmanra egy hatalmas péniszprotézissel, akkor ne hagyja ki az The Overnightot. Meg azok sem, akiknek elege van az ostoba mainstream vígjátékokból, amik mindig a legfeszültebb jeleneteket viccelik el.

Turbo Kid

A Turbo Kid olyan, mintha valaki összekutyulta volna a Mad Maxet, a BMX-banditákat és mondjuk a Hullajót, aztán lesz ami lesz, valaki csak kajálni fogja. És így is lett, a három kanadai rendező filmje (ami az ABCs Of Death horrorantológia egyik epizódjaként indult) irtó véres, irtó vicces, tinik a főszereplői, úgy repkednek benne a testrészek, mint a konfetti, a fesztiválközönség meg zabálta az egészet. Ebben nagy szerepe volt a viccesen ironikus nyolcvanas évekbeli stílusnak (a film azzal a felirattal kezdődik, hogy „A jövőben járunk. 1997-et írunk.”), a szintis zenének, a két szimpatikus tiniszereplőnek, és annak, hogy a zsáner egyik nagy öregje, Michael Ironside játssza a főszereplő félszemű mentorát. Na meg az is fontos volt, hogy a CGI világában a Turbo Kid alkotói úgy gondolták, hogy a lefejezéseket, csonkolásokat, és mindenféle egyéb szörnyű dolgokat nem animálni fognak, hanem megcsinálják sminkkel és gyakorlati effektekkel.

Uncle John

Én imádom az amerikai, kis költségvetésű, vidéki bűnügyi filmeket, az olyanokat, mint a Winter's Bone vagy a Blue Ruin, úgyhogy az egészen frissen megjelent Uncle John ugyan még nem tudtam megnézni, de amióta láttam az előzetesét, azóta szeretném. A története elég egyszerűnek tűnik: egy vidéki kisvárosban a címszereplő John bácsi valami rosszban sántikál, éppen akkor, amikor meglátogatja őt városi unokaöccse. Többet én sem tudok, és nem is igazán akarok, de tessék megnézni a trélert hozzá, itt van a legördülőben, ha ettől nem jön meg a kedve hozzá, akkor nem tudok segíteni. 

Z For Zachariah

Én mindig azt szoktam mondani, hogy ha az ember külföldre megy, akkor egy kettőnél nagyobb csapat már problémás, mert sosem lehet megegyezni, hát a Z For Zachariah című posztapokaliptikus drámában a világvége után összesen hárman maradnak, egy nő (Margot Robbie a Wall Street farkasából) és két férfi (Chris Pine és Chiwetel Ejiofor), el lehet képzelni, hogy mekkora a feszkó közöttük. Robert O'Brien eredeti, általam sajnos még nem olvasott könyvében ráadásul csak ketten voltak, és ha már ott is ment a feszültség, akkor durva lehet a helyzet. Margot Robbie-t őszintén szólva jó látni bármibe, még a Focusban is ő volt az egyik jó pont, Ejiofor mindenben jó, amiben feltűnik, Chris Pine meg Chris Pine, a kétezres évek Kirk kapitánya. Csoda, hogy ekkora pedigrével nem csapott le rá egy magyar forgalmazó sem.

 Én ön melyik filmet hiányolta a magyar mozikból mostanában?