Pár hónapja Neil Blomkamppal kapcsolatban írtunk egy cikket arról, hogy melyek azok a rendezők, akik csináltak egy vagy több jó filmet, azóta viszont csak lefelé csúsznak. Robert Zemeckis neve is felmerült, de végül kihagytuk, arra hivatkozva, hogy a Forrest Gump és a Vissza a jövőbe-sorozat rendezőjének a mostani Polar Expresszek és Beowulf mellé azért csak befért jónéhány tisztességes alkotás. Most a Kötéltánccal bizonyíthatta volna, hogy egyáltalán nem felejtett el filmet rendezni, ráadásul a téma is olyan, amit már művészet elrontani. Zemeckisnek mégis sikerült, a Kötéltánc nem több egy fél órán át valóban látványos mesénél, aminek minden más, nem kötéltáncolással foglalkozó jelenete annyira debil és ostoba, hogy Philippe Petit önszántából vetette volna magát a mélybe, ha tudja, hogy ilyen film készül róla. 

A Kötéltánc valós eseményeken alapul, Philippe Petit artista 1974-es produkciójáról szól, amikor a World Trade Center két felhőkarcolója közé kifeszített kötélen mászkált majdnem egy órán át. Azóta minden idők egyik legbátrabb művészeti attrakciójaként hivatkoznak erre, 2008-ban Man on Wire címmel Oscar-díjas dokumentumfilm is készült a témában. Szóval Zemeckisnek minden adott volt ahhoz, hogy az IMAX-technológiát is kihasználva tényleg egy izgalmas biopicet forgasson. Joseph Gordon-Levitt is csatlakozott a történethez, akivel az utóbbi pár évben ritkán lőttek mellé a rendezők.

A probléma konkrétan a film legelején kezdődik, amikor Gordon-Levitt a Szabadság-szobor tetején állva mesélni kezdi Philippe Petit történetét. Ez a keretsztori többször is visszatér, ráadásul teljesen feleslegesen narrálva, hogy éppen mi történik abban a jelenetben, amit látunk, de soha nem tudjuk meg, hogy miért volt rá szükség és hogyan került oda. Olyan hatása van, mint ha utólag rájöttek volna, hogy komoly gond van a film megértésével, ezért gyorsan hozzáforgatták ezt a marhaságot. 

Az egész film olyan, mint valami rossz mesekönyv, amit direkt értelmi fogyatékosoknak írtak. A főhős elmondja, mit fog csinálni és azt is csinálja, de ha nem is mondja el előre, a néző elég könnyen kitalálhatja, hogy mi lesz a következő lépés. Petit életét egészen kiskorától követjük, de szó sincs jellemfejlődésről vagy hasonlóról, a film első harmada gyorsan végigdarálja a kötéltáncolással kapcsolatos hátterét, belerak egy totál értelmetlen és kibontatlan szerelmi szálat, és úgy hozza be az új szereplőket, mint ahogy egy verekedős videojátékban váltogatjuk a karaktereket meccsenként.

Utóbbi tényleg annyira nevetségesen lett kitalálva, hogy Petit és cinkosai, akibe csak belebotlanak, azonnal beállnak a kötéltáncos mögé, mintha New Yorkban csak segítőkész franciák élnének kizárólag. A mélypont kétségtelenül az utolsó két cinkos, az egyikük konkrétan fiatalkori Mick Jagger-epigon, egy füves hülyegyerek, akivel ellövik az összes olyan füves hülyegyerek poént, amit az elmúlt 50 év nem korhatáros filmjeiben már láthattunk.

De még ez is beleférne, hiszen Petit életéről van szó, róla viszont nem nagyon tudunk meg semmit azon kívül, hogy nem igazán jó arc, de erre a filmben egészen banális magyarázatot ad:

Azért vagyok arrogáns, hogy elérjem a célomat.

Szóval adva van egy közepesen sem érdekesnek bemutatott főhős, full érdektelen vagy idegesítő mellékszereplők, és egy lineáris, az utolsó jelenetig kiszámítható sztori. Ehhez még csapjuk hozzá az indokolatlan fekete-fehérezést a párizsi nyitójelenetben, az összes kémfilmben hallott jazzt, és olyan fáradt, izzadt visszatérő poénokat, mint a "A répa már megfőtt", ami állítólag egy régi francia mondás, ami Zemeckis szerint annyira vicces, hogy legalább háromszor érdemes volt ellőni. 

A film kétharmada gyakorlatilag átaludható, annyira unalmas. Az előzetesekben mutatott lenyűgöző látványig nagyjából egy órát kell várni, mire hőseink végre feljutnak a még épülő felhőkarcoló tetejére. Onnantól válik némileg izgalmassá az egész, mert tényleg van abban valami adrenalinpumpáló, hogy emberek több mint 400 méter magasban mászkálnak biztosítás nélkül, hogy kifeszíthessenek a két épület között egy fémkábelt. Valóban állati hatásos az a jelenet, amikor a főszereplő először rálép a kifeszített kötélre.

Nekem is az volt igazán vonzó ebben a filmben, hogy az IMAX-élménnyel majd biztosan látványos lesz, ahogyan egy kötéltáncos több száz méter magasban egyensúlyozik New York felett. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy az IMAX 3D alig dob valamit a hatáson, egy-két kivételtől eltekintve, hagyományos filmként is működne ugyanez a sztori. 

De még az izgalmas képek és a jól felvezetett feszültség ellenére is vannak hibák a fináléban. Az operatőr például legalább ötször ellövi ugyanazt a beállítást, a kötéltáncot sem tudják 4-5 különböző képkivágásnál izgalmasabbra csinálni, majd a végére teljesen elrontják a hangulatot az inkább bugyuta, mint vicces rendőrök érkezésével. Itt visszatér a film eleji ostoba hangulat, gyorsan túlestek a levezetésen, raktak bele 1-2 fájóan egyszerű életbölcsességet, és utolsó képként a kamera a World Trade Centerre fókuszálva sötétült el, miután Joseph Gordon-Levitt valami olyasmit mondott, hogy vannak, amik örökké tartanak.

Egészen elképesztő, hogy egy ennyire könnyű témát Zemeckis ilyen nevetséges módon dolgozott fel. A főhős faék egyszerű motivációján túl nem sokat mutatott be, az eredeti történetből tényleg csak a lényegi részeket hagyták meg, és még magát a kötéltáncot is elrontották a végén. Ez a film egy egyszerű, valós történeten alapuló mese, ami egy két és fél perces előzetesben remekül nézett ki, de egész estés filmként pocsék. Nézze meg inkább mindenki a remek 2008-as dokumentumfilmet.