A Victoria című filmet még februárban a Berlini Filmfesztiválon fedeztem fel magamnak, egyébként tök véletlenül. Akkor azt írtam, hogy "már az első jelenetnél tudtam, hogy ez lesz az új kedvenc filmem", úgyhogy nagyon óvatos és mértéktartó akartam lenni, amikor most ősszel a Szemrevalón újra lecsekkoltam a Victoriát, de továbbra is tartom:

Szerencsére Berlinben szépen kilőtték a filmet, februárban minden a Victoriáról szólt a fesztiválon, az emberek egymásnak ajánlgatták, alig lehetett beférni a vetítéseire, és olyan jó volt a suttogó propagandája, és végül egy legjobb operatőr díjat is sikerült bezsákolnia, hiszen azt azért a zsűri sem hagyhatta említés nélkül, hogy Sturla Brandth Grøvlen operatőr egyetlen vágás nélkül vette fel mind a 140 percet. Ez a film forgalmazási árát is jelentősen felsrófolta, de szerencsére a Vertigo jóvoltából ettől a héttől kezdve rendes moziban is megnézhetjük ezt a szuper német filmet. 

Igazság szerint a Victoria tényleg akkor működik a legjobban, ha nem tudunk róla semmit előzetesen, és hagyjuk, hogy a film minden alkalommal becsapjon minket. Viszont mivel már mindenhol megírták a Victoriáról, hogy egy szerelmes és bankrablós film, már nem lehet eltitkolni a film hatalmas fordulatát, hogy a hihetetlenül valószerű bulis-romantikus hangulat egyszercsak átvált lövöldözésbe. 

Ahhoz, hogy a film második fele is működjön számunkra, elengedhetetlen, hogy a film első órájában megszeressük a szereplőinket, és ezt a rendező Sebastian Schipper is tudta nagyon jól, talán nem véletlen, hogy eredeti foglalkozását tekintve ő maga is színész volt, játszott a Lé meg a Lolában és az Angol betegben is. Így valószínűleg tudja azt is, hogy milyen fontos, hogy szeressük azt, akit egy filmben két és fél órán át követünk, a címszereplő Victoria magányát már az ötödik percben tökéletesen értjük, ahogyan egyedül táncol a klub kellős közepén, és kínjában még a pultost is meghívná egy körre, csak hogy legyen kihez szólnia. Persze, hogy lecsap az első lehetőségre, amiben barátokat szerezhet, a kissé egyszerű telepi fiúk személyében.

A Victoria kapcsán általában azt a technikai bravúrt szokás kiemelni, hogy egyeten snittben, vágás nélkül készült a film, reggel 5 és 7 között. Kétségkívül óriási technikai teljesítmény, hogy az éjszakai Berlin utcáin ezt és így meg tudták csinálni, a szereplőink fel-alá biciklizgetnek, lifteznek, autóznak a városban, közben pedig olyan felszabadultan beszélgetnek egymással, mint a legtöbb bulizó pirkadatkor. Ez még egyszerűnek is hangzik, de aztán jön ugye egy rosszul elsült bankrablás, autósüldözés és lövöldözés is, még mindig ugyanabban a snittben. A forgatást végül 150 statiszta, 6 rendezőasszisztens és 3 hangmérnök segítette, sok-sok próba után végül háromszor sikerült végigcsinálni teljes hosszában, így a Victoriából három teljesen egyforma változat létezik.  

Az világos, hogy az operatőr mellett a színészek kapták a legnehezebb feladatot ebben a filmben. A két főszereplő, a Victoriát alakító Laia Costa és a Sonnét alakító Frederick Lau hatalmasat játszik. Főleg Laia Costa, amikor másodjára néztem, csak ámultam, milyen sok arca, milyen sok rezdülése van ennek a lánynak, elhiszem azt is, amikor nevet, és azt is, amikor nagyon szomorú, és azt is, amikor teljesen kikészül. Az első óra tényleg olyan, ami bármelyik éjszaka megtörténhetne akár Budapesten is, valószínűleg pont ilyen eurotrash angolsággal, ahol a szereplők folyamatosan keresik az angol szavakat, mert nem jut eszükbe, hogy mondják, hogy éjjel-nappali. 

A film második feléről már megoszlanak a vélemények, de én kitartok a Victoria mellett: ez a lány úgy dönt, hogy belevág ebbe a buliba, 16 elpazarolt év és a légüres berlini hónapok után végre tartozik valahova, ahol számítanak rá. Innentől már csak izgulhatunk, hogy ezek a szerencsétlenek, akiket még egy szórakozóhelyre sem engednek be, annyira kilóg a seggük a gatyából, végig tudjanak csinálni egy olyan munkát, amire nyilvánvalóan alkalmatlanok. Ne legyenek reményeink. A színészeknek, a rendezőknek és persze az operatőrnek viszont hatalmas lehetőség ez, hogy az eddig életszerűségével és szimpatikus karaktereivel megejtő filmet valami szokatlan irányba vigyék, ahol mindenki megmutathat valami újat magából. 

Tényleg csak lelkendezni tudok a Victoria láttán, nem lehet eleget dicsérni a filmet, és akkor azt még nem is mondtam, hogy Nils Frahm kifejezetten a filmhez szerzett zenét, a sztoroboszkópos nyitójelenetben pedig egy DJ Koze szám szól. Vajon emlékmúzeummá avatják azt a szobát a Westinben, ahol a film utolsó jelenete játszódik? Vajon mindenki el akar majd menni abba a berlini klubba, ahova Sonnét nem engedték be? Sajnos nem fog sikerülni: egy régi metrómegállót átalakítottak át a film kedvéért.