Pedig az a Kurt Sutter felelős az eredetileg Southpaw címen futó film könyvéért, akinek (részben) a Kemény zsarukat (The Shield) és a Kemény motorosokat (Sons of Anarchy) is köszönhetjük, igaz, ezek tévésorozatok voltak, nem egy kétórás mozifilm, ott volt idő karaktereket építeni meg konfliktusokat boncolgatni, itt meg sokkal gyorsabban kell mindezt elintézni. A sztori alapjában véve semmi különöset nem ígér, van egy bokszoló, a félnehézsúlyban vitézkedő Billy Hope, aki a már a film elején is világbajnok, szóval a farönkkel futás és a lépcsőzés a helyi könyvtár épülete előtt (közben szól az Eye of the Tiger) elmarad, Billy és neje, Maureen (Rachel McAdams) boldog házasságban élnek, van egy lányuk, sok barátjuk és pénzük is, probléma meg annyi, hogy az asszony szeretné, ha a férjét most egy ideig nem vernék péppé a ringben, a menedzser, aki egy rohadék persze, és 50 Cent alakítja, viszont egy 30 milliós HBO-szerződést szeretne aláírni, hogy a jövő is biztosítva legyen.

Aztán beüt a krach.

Egy tragédia (nem részletezem, de ha meg akarunk lepődni, akkor az előzetest ki kel hagyni) a padlóra viszi Billyt, aki elveszíti életkedvét, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból az összes pénzét is, visszaköltözik New York Hell’s Kitchen nevű negyedébe, ahonnan kivakarta magát az intézményesített verekedéssel, és kezd mindent elölről. A Rocky és a Dühöngő bika elemeit keverő film végét nem lőjük le, de aki látott már két sportfilmet, és érti, mire utal a cím (nem, nem csak arra a mélyütésre, amire magyarul gondolunk átvitt értelemben), nem fog meglepődni rajta, a többieket meg valahol irigylem, mert nekik biztos jó szórakozás lesz ez az alapvetően sablonos, ismerős panelekből építkező film, amit csak Jake Gyllenhaal játéka emel a nagy átlag fölé.

Az Éjjeli féreg főszerepének kedvéért vagy 20 kilót ledobó Gyllenhaal a Mélyütésért mindezt visszaszedte, és még rá is pakolt párat, mindezt izomban, és ettől tényleg úgy néz ki, mint egy bokszoló. Eredetileg pedig nem is ő lett volna a főszereplő, hanem Eminem, és a bokszot csak metaforának szánta az író, a lényeg a fehér rapper küzdelme volt az elismerésért. Ezen az alapon éppen a kompetitív kosárfonás világában is játszódhatott volna a film, de az nem lett volna olyan látványos és zsigerekig ható, mint a Mélyütés bokszjelenetei, melyekről azt nyilatkozták egykori profi ökölvívók is, hogy a leghitelesebbek, amit évek óta láttak.

A rendező Antoine Fuqua és kedvenc operatőre, az Oscar-díjas Mauro Fiore olyan közel hozza a nézőhöz a véres küzdelmet, amennyire csak lehet, és amikor nem beszélnek a szereplők sportfilm- és melodráma-panelekben. Az ilyen sztorikban a hősnek mindig van egy Nagyon Őszinte és Kemény segítője és ez most is így van, Forest Whitaker lesz az, aki kibillenti a gödörből, és felfelé rugdossa, és közben a családi életét is helyreteszi, mert ezek a segítők már csak ilyenek.

Kár hogy az egyik központi problémára (hova tűnt el egy sikeres bokszoló pénze két hónap alatt) nem kapunk kielégítő magyarázatot, az nekem nem elég, hogy az árvaházi, kissé ostoba Billy eltapsolta és huss, mert ennek jelét csak abban látjuk, hogy a haverjainak 30 000 dolláros órákat osztogat. Akik, csak hogy még egy marhaságot kiemeljek, a nyertes meccsek után kapják ezeket az ajándékokat, és mivel Billy ügyesen vert félig agyon igen sok embert, kaptak bőven, mégis egy ránézésre 240 000 forintos nepperladának megfelelő autóval közlekednek, és egyszobás garzonban laknak. Az ilyesmi engem teljesen kihúz a film hatása alól, és nem segít sem Gyllenhaal látható lelkesedése, sem a biztos kezű, lendületes rendezés, a logikai bukfenceken gondolkodtam még a katartikus zárójelenet alatt is.

A megváltást kereső hős története egyidős az emberiséggel, éppen ezért óhatatlan, hogy visszaköszönnek olyan panelek, melyekkel már hatvanszor találkoztunk korábban. Az viszont már a forgatókönyv hibája, hogy szinte csak ilyenekből építkezik, és meg sem próbálja ellensúlyozni valamivel, hogy több legyen egy szimpla zsánerfilmnél. Gyllenhaal erőfeszítései ennél többet érdemeltek volna.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!