Az a film, amiben a néző, és az őt megtestesítő Kate Mercer FBI-ügynök (Blunt) semmit nem ért arról, mi történik körülötte, veszélyes játékot űz, mert a néző a seggével szavaz, és ha már nagyon unja, hogy senki és semmi nem az, aminek gondolta, akkor kimegy a moziból. Pedig nem jár jól, mert a Sicario egy furcsasága ellenére is jó film, amiben van pár nagy hülyeség, vagy inkább mellényúlás, de a hetvenes évek hangulatát megidéző, az erőszakot brutális őszinteséggel ábrázoló képsorai mindezt feledtetik a nézővel. Mondjuk egy keményebb kezű vágót vagy producert ráeresztettem volna a rendező nyakára, és megspóroltam volna vagy negyedórányi légi felvételt, amiben leginkább azt látjuk, hogy Mexikó és az USA déli határvidéke nem sokban különbözik egymástól, és oké, értem, hogy ez is egy üzenet, de nekem elég volt belőle 4 perc is.

A lassú építkezés és a szinte tökéletes zenei aláfestés (tessék nagyon figyelni onnantól kezdve, hogy megjelenik a Lionsgate-logó) és a valóban lenyűgöző színészi játék beszippantja az embert, de mindig van valami apróság, ami szinte páros lábbal rúgja ki alóla a sámlit. Mondok egy konkrét példát: van egy elég sűrű, éjszakai akciójelenet, amiben nem nagyon lehet ugyan látni semmit, de a hagyományos, zöldes éjszakai felvételekkel megteremthető lett volna az a fajta feszültség, ami ilyenkor odaszögez a székbe - ehelyett a videójátékokból ismerős röntgenképszerű felvételeket kapunk, nem lehet tudni, ki kicsoda, hol vagyunk, mire lőnek, és az izgalom helyett marad a bosszankodás.

A film egyébként nagyon jól indul, a kissé naiv Kate Mercer ügynök egy kemény bevetés után igyekszik összeszedni magát, de nem hagyják, mert egy Matt (Josh Brolin) nevű alak a felettesei áldásával beszervezi egy olyan, titkos egységbe, ami az egyik mexikói drogbárót akarja lebuktatni. Matt mellett feltűnik egy Alejandro nevű fickó is (Benicio Del Toro) akiről nem tudunk semmit, csak azt, hogy nagyon jól ismeri Mexikót, a kartelleket és azt, ahogy működnek. A néző Kate-tel együtt fedezné fel az akció részleteit, de nem tudjuk, mert a főhősnek kevesebb infót mondanak el, mint a Lostban a szereplők egymásnak a nyomorult szigeten, márpedig ott is sokkal egyszerűbb lett volna mindenki élete, ha őszinték egymással a karakterek.

Kate azonban csak sodródik a eseményekkel, és az előzetes alapján kőkeménynek tűnő ügynöknőről kiderül, hogy vannak személyes problémái, meg pasihiánya, a terepen közel sem találja magát fel olyan hamar, mint azt gondoltuk, vagy inkább megszoktuk a hasonló filmek szereplőitől, akik mindig, minden helyzetbe pontosan tudják, mit kell tenni. Itt nem, Kate le van szarva tulajdonképpen, az egyre többet titkolózó Matt és Alejandro levegőnek nézi, és ezen a ponton megkérdőjelezzük a nő karakterének célját, hát minek van ő a filmben, ha nem használják semmire? A mexikói kirándulás, az akciójelenetek, a nyomozás (mert az is van) közben Kate teljes bizonytalanságban néz ki a fejéből és igyekszik túlélni, és amikor azzal fenyegetőzik, hogy kiszáll, akkor kap egy olyan magyarázatot, amit nem lehet elhinni, de ő ezzel nyugtatja a lelkiismeretét.

A film végére persze képbe kerül Kate és mi is, igaz, ehhez a szokásosnál többet kell állni a szopórolleren és nézegetni körbe báván, hogy mégis mi történik. A nagy kép, amiből ez a sztori csak két kis darab a sarokban kb. az, ami minden, mexikói drogkartelekkel és a drogháborúkkal foglalkozó filmben: mindegy mit tesznek az amerikaiak, a határ menti mexikói városok halálra vannak ítélve (ezt pár akasztott/csonkolt holtesttel és Del Toro magyarázatával meg is támogatja a rendező), és ha valaki azt hiszi, hogy erőből, lendületből le lehet győzni a kartelleket, az nagyon téved. Matt és Alejandro módszere más, Kate-nek meg ezzel nem kevés baja is lesz, amikor végre átlátja, miért is szervezték be a műveletbe valójában, de akkor már nagyon késő kiugrani.

A film legjobb húzása, hogy Kate Mercert nem terminátornak, hanem hús-vér embernek ábrázolja, akiből, ahogy egyre mélyebbre merül egy alapvetően mocskos ügybe, nemhogy keményebb, inkább törékenyebb, az idegösszeomlás szélén táncoló nő lesz. Ez jellemző egyébként Villeneuve-re, mármint az, hogy filmjeiben igazén erős női karakterek nincsenek - a Fogságban című filmjét is Hugh Jackman és Terence Howard vitte a hátán, kapásból egy színésznőt nem tudnék mondani, aki szerepelt benne. Egyenetlen, de érdekes, néhol kifejezetten izgalmas, szépen fényképezett, egyáltalán nem szokványos krimi a Sicario, amin csak nagyon keveset kellett volna változtatni ahhoz, hogy olyan tökéletes legyen, mint a Traffic, amiben Benicio Del Toro már egyszer megpróbálta felszámolni a mexikói drogkereskedelmet. 

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!