Nem, ez még véletlenül sem a 40 éves szűz izlandi változata, Steve Carell, Paul Rudd és Seth Rogen orkánkabátos, izlandi megfelelőivel, hanem egy extrém túlsúlyos, kopaszodó férfi talán első igaz szerelmének legkevésbé sem vidám története. Poénok persze ebben is akadnak, de a Fúsi összességében egy nem túl vidám film, ami egyúttal végig magában hordozza a happy end lehetőségét is.

A sztori főhőse, Fúsi (akit az a Gunnar Jónsson játszik, aki a szintén idei Kosokban is feltűnik) otthon él az anyjával, akit épp egy udvarlója kúrogat, akár a szeme láttára is a konyhában. A nagydarab címszereplő napközben a közeli reptéren pakolgatja az utasok csomagjait, ahol a munkatársai is pont úgy szenyóznak vele, ahogy az amerikai tinifilmek izomkolosszus keményfiúi szoktak szemétkedni a gimis hierarchia legalján állókkal. Fúsi munka után második világháborús csatákat játszik újra egy a lakás közepén álló, óriási terepasztalon, vagy ha épp nem, akkor döngölős metálszámokat kér az egyik helyi rádióadó kívánságműsorában, ahol talán az egyetlen igazi barátja dolgozik.

Hogy Fúsival valami nem oké, és jócskán híján van a normális emberi kapcsolatoknak, azt még az anyja kanja is vágja, ezért születésnapjára beíratja egy country-táncházba, ahová persze végtelenül gátlásos emberként semmi kedve nincs elmenni. Ám egy véletlen folytán megismerkedik egy Sjöfn nevű lánnyal (akit az az Ilmur Kristjánsdóttir alakít, aki Baltasar Kormákur 2008-as Fehér nászéjszakájában is feltűnik), és innentől minden megváltozik: Fúsi kilép a komfortzónájából, és a veszkócsizmás tánckör lelkes, de azért továbbra is kétballábas tagja lesz.

A rendkívül kedélyesnek tűnő Sjöfnről azonban viszonylag hamar kiderül, hogy nem egészen az, akinek kifelé mutatja magát, és talán még Fúsinál is elesettebb. Fúsi anyja például tömören csak egy depressziós kukásnőnek nevezi, a husis Fúsit azonban ez cseppet sem érdekli: neki nem számít, mit dolgozik Sjöfn, csak azt szeretné, ha újra olyannak látná, ahogy megismerte. Ennek érdekében pedig tényleg mindent elkövet, és pont ebben a rendíthetetlen jóságban mutatkozik meg leginkább a film ereje. Fúsinak ugyanis nemcsak a teste hatalmas, hanem a szíve is. Erről azonban a környezete többnyire mit sem sejt, leginkább csak a teszetosza és határozatlan hájpacnit látják benne.

A film egyébként nemcsak emberségében, hanem szimbólumaiban is nagyon erős, Fúsiék otthonában például az el-alameini csata kicsinyített mása foglalja el a nappali egy elég jelentős részét, ami a második világháború egyik döntő ütközete volt, a szövetségesek ekkor tudtak először komolyabb győzelmet aratni a tengelyhatalmak felett. Churchill utólag állítólag úgy értékelte az ütközetet: „szinte azt mondhatjuk, el-Alamein előtt soha nem győztünk, el-Alamein után soha nem szenvedtünk vereséget”. Fúsi pedig a negyvenes éveiben kap először lehetőséget arra, hogy sikereket érjen el a nőknél, legalábbis a szerelem harci mezején – mert egyéb lehetőségei még csak lennének is, de azokkal nem él, hiszen ugyebár éppen hihetetlenül szerelmes. Szerelmének tárgyát pedig hogyhogy nem pont Sjöfnnek hívják, épp mint a szerelem istennőjét a skandináv mitológiában, aki arról híres, hogy könnyedén magába habarítja a férfiakat.

De a rendező az ellentétekkel is ügyesen játszik: például elképesztően megmosolyogtató, ahogy egy tényleg hatalmasra nőtt férfi hobbiból aprócska játékkatonákkal szöszmötöl, vagy ahogy a vad metál zenék sokasága után épp egy Dolly Parton-szám lesz a film legfontosabb dala. (A korrektséghez hozzátartozik, hogy a dalt eredetileg a Bee Gees tagjai írták Marvin Gaye számára, akiket a Szigetek az áramlatban című Hemingway-regény ihletett meg, és csak később, némileg áthangszerelve adták oda a két country-énekesnek, Kenny Rogersnek és Dolly Partonnak, akik aztán híressé tették a szerzeményt.)

A főszerepet alakító, és főleg komikus szerepekből ismert Gunnar Jónsson a film bemutatójának idején Budapesten volt, látogatásakor azt is elmesélte, hogy az alkotók eredetileg Elton John 1972-es Rocket Man című számát szerették volna a film középpontjába állítani, de a putyinos telefonbetyárkodást teljesen benyelő énekes nem adott erre engedélyt, ugyanis épp ugyanezzel a címmel tervez kiadni egy önéletrajzi könyvet.

Sőt, a színész arról is beszélt, hogy a Fúsi forgatásakor volt a legsúlyosabb, akkor 238 kilót nyomott, ebből viszont mostanra leadott negyvenet, így most lényegesebben jobban érzi magát a bőrében. A filmben viszont szemmel láthatóan nehezen mozog, és ehhez tökéletesen igazodik a jelenetek tempója is. Az egész történet olyan komótos, mint ahogy Fúsi vonszolja magát keresztül a saját életén.

Dagur Kári persze nem ad egyértelmű válaszokat a film során felmerülő kérdésekre, sok mindent megmutat, de talán még ennél is többet titkol el. Persze ha hiszünk az utalásoknak (és ez csupán nézői döntés), akkor talán némileg többet mond a film: Montgomery tábornok sikerei az észak-afrikai hadszíntéren esetleg rávezethetnek a legkedvezőbb olvasatra. És bizonyára az sem véletlen, hogy Egyiptom is kiemelt szerepet kap a mélabús Fúsi történetében.