Eisenstein nem volt egy szép ember, és ezt nem én mondom, hanem saját szájából hangzik el Peter Greenaway filmjében. Nagy a feje, nagy a lába, a haja olyan, mint Demjén Rózsinak egy rosszabb napon, saját bevallása szerint leginkább egy bohócra hasonlít. Komoly önértékelési zavara van, amit még jobban összekutyul az, hogy van valami, amit nem vall be magának: a férfiakat szereti. Tisztában van a vonzalmával, a poggyászában fiatal férfiakról készült festmények fotóit hordozza, olyan karikatúrákat rajzol, amikért egy tisztességes keresztény országban egyszerre vágnák börtönbe istenkáromlás, pornográfia, és szodómia vádjával. De megint a saját kifejezésével élek: mindig van egy pont, amikor leszáll a vonatról. Amikor ott terem előtte a mexikói kísérője a hálószobájában, anyaszült meztelenül, egy flaska olívaolajjal, akkor viszont nincs mese, az a vonat berobog az alagútba. Remélem, mindenki látta az Észak-északnyugatot (vagy a Csupasz pisztolyt), és tudja, hogy ez pontosan mit is jelent.

Kétszer is leírtam, hogy Eisenstein a saját szavait mondja az Eisenstein Mexikóban című filmben, ami azért annyira nem biztos, hiszen egyrészt Peter Greenawayről van szó, másrészt pedig Eisenstein figurája (a finn Elmer Bäck szégyenérzetet nem ismerő alakítása) eléggé olyan, mint egy karikatúra. Úgy viselkedik, mintha összekeverték volna Jim Carrey-t és Chris Tucker elviselhetetlen rádiós figuráját Az ötödik elemből, de azzal az intellektuális háttérrel, amit az orosz filmkészítés három legnagyobb filmjének (Sztrájk, Október, Patyomkin páncélos) készítése nyújthat neki. Úgy dumálja végig a filmet, mint egy tornádó: van egy hosszú montázs, amiben elmeséli, milyen volt az útja Moszkvából Guanajuatóba, és kikkel találkozott közben. Ha valaki szeretné öt perc alatt megismerni majdnem az 1930-as évek világkultúrájának névjegyzékét, akkor majd keresse ki Youtube-on pár hónap múlva.

Az mindenképpen igaz, hogy Eisenstein valóban Mexikóba utazott, mégpedig azért, hogy elkészítse a Que Viva Mexico! című, azóta befejezetlen drámát. Greenaway filmje ezt a pár hetet követi végig, bár a filmforgatás csak másodlagos, sőt harmadlagos vonala, nem is tudjuk, hogy miről szólna ez a film, sőt, a létezését is szinte el lehet addig felejteni, amíg a producerek el nem kezdenek kopogtatni a rendező ajtaján. Az Eisenstein Mexikóban valójában arról szól, hogyan hajlik meg a címszereplő a saját vágyai előtt. Szó szerint egyébként, a film hosszan tartó, explicit kulcsjelenetében elveszti az anális szüzességét a kísérőjének kirendelt, egyébként családos apukának, Palominónak a segítségével. Mivel Greenawayről van szó, nem jellemző, hogy eltartaná a kamerát a péniszekről és fenekekről.

Greenaway-film lévén senki se várjon egy klasszikus életrajzi filmet, de még egy rendes háromfelvonásos szerkezetet sem az Eisenstein Mexikóban-tól. A rendező legtöbbször behódol a csodálatos látványnak, a csúcsig díszített belsőknek, az osztott képernyőnek, a színekkel és csillogásokkal játszadozásnak és a kacifántos kameramozgásoknak. Két olyan jelenet is van a filmben, ahol elkalandozott a figyelmem a szereplőkről az operatőrre: egyszer egy ágy körül köröz rendületlenül, másik alkalommal pedig egy végtelen oldalazásban egészen lehetetlen tereket jár be. Képzeljük el A szakács, a tolvaj, a feleség, és a szeretője mosdóba járását, csak éppen egy mexikói étterem teraszán. Néha egészen vad megoldásokat próbálgat, vannak olyan snittek, amik nem is filmre emlékeztetnek, hanem olyan 3D-s panorámákra, amiket a Google Street Viewben lehet látni.

És szintén Greenaway-film lévén egészen biztos, hogy az Eisenstein Mexikóban egy szűk rétegen belüli szűk réteget érdekelhet: azokat a filmőrülteket, akik mindent meg akarnak tudni az orosz filmkészítés egyik géniuszáról, de nem bánják, ha mégsem tudnak meg sokat. Azoknak, akiknek nem kell magyarázni azt, hogy ki volt Man Ray, Bunuel, Cocteau, Upton Sinclair vagy Robert Flaherty. Akiknek az Éjfél Párizsban szereplői túl kommerszek voltak. Akik felismerik magukat ebben az utolsó bekezdésben, azoknak komoly csemege lesz az Eisenstein Mexikóban.