A vicces neve ellenére a Fregoli-szindróma nem azt jelenti, hogy az ember paranoiás gondolatokat táplál egy ruhaszárító iránt, hanem meg van győződve arról, hogy az emberek az életében valójában ugyanazok, különböző álcákba bújva. A nevét Leopold Fregoli olasz színészről kapta, aki a XX. század elején arról volt híres, hogy nevetségesen gyorsan változtatja a színpadon a kosztümjeit. A Fregoli-téveszme nem merül ki abban, hogy a páciens mindenhol ismerős arcot lát – általában arról is meg van győződve, hogy ezek az arcok üldözik őt valami ismeretlen oknál fogva.

Duke Johnson és Charlie Kaufman (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Kis nagy világ) bábfilmjében mindenkinek ugyanaz az arca, és mindenkinek ugyanaz a hangja, a két főszereplő kivételével. Michael Stone, a bizonyos körökben tiszteletnek örvendő, önsegítő könyvek írója, és Lisa, a férfi előadására érkező ohiói ügyfélszolgálatos kitűnnek a masszából. Vagy legalábbis a férfi azt hiszi a nőről.

 Furcsa, semmihez sem hasonlítható film az Anomalisa. Bábfilm ugyan, aprólékos és nagyon is valószerű mozgásokkal, csodálatos hangokkal (a két főszereplőt David Thewlis és Jennifer Jason Leigh, mindenki mást Tom Noonan szikronizált), és az elkészítési módjának ellenére annyira súlyosan és mélyen beszél az ember átlagos, kilátástalan, és nyomorult mindennapjaikról, mint egy skandináv kamaradráma. 

A sztoriban végig férfit követjük, ahogy brutálisan hétköznapi dolgokat művel – megérkezik Cincinnatibe repülővel, taxiba száll, becsekkol a hoteljába, rágyújt, iszik, felhívja a családját, megpróbálja egyik régi viszonyát feléleszteni, és így tovább. Nincsen ebben semmi fantasztikus, mármint azon kívül, hogy mindenki, férfi és nő is Noonan hangjával szólal meg, és mindenkinek ugyanolyan, közepesen vonzóra smirglizett arca van. Ezek a pillanatok már magukban brutálisak az Anomalisában, és akár el is veszítheti azokat, akik azért mennek bábfilmre, hogy ne a nyomasztó hétköznapokat lássák maguk előtt leperegni.

Az Anomalisa története csak akkor zökken ki, amikor Michael összetalálkozik a cím felét adó Lisával a szállodájában, az alacsony, szerény, visszahúzódó ügyfélszolgálatossal, akivel egy adag koktél után a férfi szobájában találja magát. Ami azután következik, az az év egyik legszomorúbb jelenete, amit addig nem is akarok részletesen leírni, amíg valahogy bele nem lehet suvasztani majd a filmet egy kalózkodós cikkünkbe.

Kaufman az Anomalisa történetét a saját, álnéven (Francis Fregoli) írt színpadi darabjából adaptálta Duke Johnson animációs segítségével, aki belerakhatta szívét-lelkét, hogy egy olyan bábfilm készüljön, ami nevetségesen hasonlítson a való életre. A film közösségi finanszírozással készült el, de minden esélye megvan, hogy jelöljék a legjobb animációs film Oscarjára.

Kaufman neve ellenére az Anomalisának nincsen annyira nyakatekert alapsztorija, mint eddigi bármelyik filmjének, amit íróként vagy rendezőként jegyez. A kemény dolog benne az, hogy pont attól lesz olyan szomorú, mert a bábemberek kivételével szinte semmi absztrakció nincsen benne. Kaufman mintha mindig bonyolult koncepciókat talált ki arra, hogy az emberről és emberiségről beszéljen: A makulátlan elmében szerinte az emlékeink határoztak meg minket, az Adaptációban az eredetiségünk, a Libidóban az alantas ösztöneink. Amikor a film végén Michael Stone a beszédében összezavarodik, és felteszi magának és közönségének a kérdés, hogy mi tesz minket igazán emberré, akkor nem kap választ. Az Anomalisa önmagában sem biztos, hogy ad. De az, amit gondolunk az Anomalisáról, már segíthet.

Az Anomalisát jövő januárban mutatják be az Egyesült Államokban. Magyar premier nem lesz, az Anilogue Animációs Filmfesztiválon vetítették két alkalommal.