Úgy ültem, be a Reményvasút sajtóvetítésére, hogy majd biztos egy keserédes retrómaratont kapok, amiben idős MÁV-osok mesélnek 75 percen át arról, milyen jó dolog volt az Úttörővasút, aztán meg a rendszerváltás után született fiatalok mondják el csillogó szemekkel, hogy milyen szuper dolog ez most is, hogy már Gyermekvasútnak hívják. Aztán úgy jöttem ki a moziból, mint akit fejbe vertek.

A Kádár-nosztalgia valóban rátelepedett az HBO új dokumentumfilmjére, a Reményvasútra. De nem abban a vidám formában, mint Papp Gábor Zsigmond retrófilmjeiben, ahol a beton virágtartó is ugyanolyan szép, mint a pöttyös bikinik, hanem inkább nyomasztóan: például hogy a Gyermekvasúton még mindig ugyanazok a váltók és telefonok vannak rendszeresítve, amik valószínűleg az 1948-as megnyitáskor kerültek oda, sőt, az egyik-másik állomáson még a táborozó úttörők is ott vigyorognak a falakon.

De a Reményvasútban nem a 2015-ben is velünk élő szocializmus látványa a nyomasztó. Sokkal inkább az, ahogyan a film végigkíséri két olyan család életét, ahol a felső tagozatos gyerekek a kötelező iskolai feladatok mellett még a MÁV Gyermekvasútján is szolgálatot teljesítenek. Mert ahogy egyre jobban megismerjük az igen szerény körülmények között élő, három tinédzser vasutast, egyre nyilvánvalóbb lesz: ezeknek a tiniknek pont a naftalinszagú MÁV-egyenruha, a leharcolt vasúti épület vagy épp a rozsdás váltó a létező legjobb dolog az életében.

A szépen vasalt fehér ingek, a tökéletesre kötött nyakkendők és a félrecsapott kék sapkák világában ugyanis eltűnnek a vagyoni különbségek. Amíg rendben kattog a pénztárgép meg a motorvonat, addig egyáltalán nem fontos az, hogy ki jött márkás cuccokban a szolgálati helyére, és ki lyukas zokniban, tele van-e a otthon a hűtője, vagy megint csak azon az áron tudtak enni valamit, hogy nem fizették be a csekkeket. Aztán persze vége a lelkiismeretes kisvasutazásnak, haza kell indulni és otthon helytállni – ami sokszor legalább olyan nehéz, mint bemagolni a szolgáltai szabályzatot, aztán esőben, hóban és 40 fokban ugyanolyan rendíthetetlenül dolgozni pályaudvarokon. 

A vasútmániás Gergő egy tipikus vidéki kertes házból jár fel a fővárosba (pontosan nem derül ki, de mintha a Balaton mellett vonatozna az egyik jelenetben). Láthatjuk, ahogy a tyúkok megetetése után a régi idők nagy kedvencével, a kisvasúttal játszik, de persze ő már igazi XXI. századi gyerek, aki a tabletjén is vonatos játékot nyomkod.

Állomásfőnök úrnak mondták már, hogy úgy néz ki, mint Ferenc József?

– kérdezi az egyik vasúti irodás jelenetben Gergő, mire a kamera átvált az állomásfőnökre, aki tényleg úgy néz ki, mint a harcsabajszú Ferenc József. Természetesen az egész mozi dől a röhögéstől. Csakhogy a mókamester Gergőnek sokszor elég nehéz ilyen vidámnak maradni, a szülei ugyanis Németországban voltak kénytelenek munkát vállalni, és csak nagyon ritkán járnak haza. A fiút évek óta a nagymamája neveli.

Carmen és Viktor ikrek. A tinilány csöndes, kötelességtudó és imádja a kutyáját – a fiú szinte az ellentéte: egy harsány és szertelen vagány, akin néha nem pont előírásszerűen áll sapka, és elfelejt dolgokat. Például nem hozza ki a kutyát sétáltató nővére cipőjét a házból. Pedig az anyja többször is elmondja neki, hogy ha a végrehajtók lepecsételték a szociális lakásukat a kifizetetlen számlák miatt, akkor a bezárt cuccokért már nem fognak tudni visszamenni.

Az ezután következő képsor szavak nélkül is beszédes. Viktor a falon mászva, az ablakon keresztül próbálja meg visszaszerezni a cipőt – és a többi jelenetében is pont ugyanilyen: dacosan meg akarja mutatni az egész világnak, hogy igenis jó abban, amit csinál. Még akár a családot megvédő apaszereppel is megbirkózik, ha már az igazi apjuk nem volt képes erre. Az viszont sajnos csak az egyik hangosbemondós jelenetnél (és a stáblistánál) lesz egyértelmű, hogy az ikrek teljes neve Al Hajjar Carmen és Al Hajjar Viktor, viszont az, hogy az arab családnevüket kitől és hogyan kapták, sosem derül ki. Pedig ebben a mostani bevándorlóellenes hangulatban talán be lehetett volna emelni egy olyan szálat is a filmbe, hogy egy félig arab család mennyire szépen képes illeszkedni a társadalomba, hiszen gyerekvasutas eleve csak az lehet, akinek 4-es vagy jobb a tanulmányi átlaga.

Ezt leszámítva Trencsényi Klára rendező és Ugrin Julianna producer nagyon jó arányérzékkel tudták bemutatni a két család mindennapjait. Sosem volt tolakodó a kamera jelenléte, és az életszagú jelenetek hol vicces, hol szomorú részein sem érződik semmi mesterkéltség. A stáb három évig követte a szereplőket a stábbal. 100 órányi anyagból vágták össze a 75 perces filmet, amit a végén a néző szinte már kevésnek érez. 

Hogy a hangulat mégse legyen annyira nyomasztó, a rendező ötletes képi megoldásokkal hozta be a filmbe a ma már kicsit megmosolyogtató archív felvételeket.  Többször visszatérő eleme a filmnek, hogy az alagútba berobogó mai vonat képe után visszaugrunk az időben, és az alagútból kifelé már egy 60 évvel ezelőtti szerelvény robog ki, vidáman integető úttörővasutasokkal. Ezek a jelenetek sokszor csempésznek humort a súlyos családi drámába, mert a filmhíradókból jól ismert, orrhangú narrátor a szokásos kommunista propagandaszöveget darálja benne:

Míg a nyugati világban a gyermekek éheznek, nálunk az ifjúság kitörő örömmel vette birtokba a társadalmi munkában felépített, szép, modern és korszerű Úttörővasutat!

Aztán a vidám vonatozásnak azonban egyszer csak vége. A három főszereplő elballag a 8. osztályból, így a vasúti szolgálattól is búcsúzniuk kell. Na de mi lett Gergővel azután, hogy beköltözött a lepukkant kollégiumba? Tényleg nem akart a szülei után menni Németországba, és ott tanulni, ha annyira hiányoznak neki? Meddig laktak az ikrek a kistestvérükkel és az állástalan édesanyjukkal átmeneti szálláson, miután kitették őket a korábbi lakhelyükről? Fontos kérdések ezek, hiszen a Reményvasút igazából nem is a lassan 70 éves Gyermekvasútról szól. Hanem arról, amiről az angol címe, a Train to Adulthood, azaz hogy miként élik meg a csonka családól érkező gyerekek a tinédzserkorszakot, ahol a suli mellé önként bevállalnak egy olyan munkahelyet is, ahol már komoly felnőttként kell helytállniuk.

A lipcsei dokumentumfesztiválon Arany Galamb-díjjal jutalmazott Reményvasutat december 13-tól vetíti az HBO.