Grímur Hákonarson filmje, a Kosok pontosan olyan, ahogy egy izlandi filmet elképzelünk. Hideg van. Majdnem mindenki iszik. A dekoráció leragadt a hetvenes években. Mindenkin páncélvastagságú, nevetséges pulóver van. A természet büntet. Az ablakon kinézve a látvány lenyűgöző. És mindenki máshogy működik, mint ahogy mi azt Európa többi részén megszoktuk. Például különleges viszonyok fűzik őket a nemzeti állatoknak számító juhokhoz.

Ez mind csodálatos alap lehetne egy vígjátékhoz, amiben a dilis izlandiak megmutatják, hogy ők bizony tényleg olyanok, mintha Holdon élő, tündenyelven beszélő, két lábon járó hűvös komédiások lennének. Hákonarsont viszont bevallottan nem ez érdekelte. Hála istennek, mert így a Kosok egy mélyen emberi, néha felemelő, néha megrázó, de végig lenyűgöző dráma, ami ugyan Izlandon játszódik, de a dolgok, amikről beszél, általános érvényű igazságok.

Olyan általános igazságok, mint a családi kötelék, a tisztesség, és a hagyományok. Egy testvérpárról szól, a magyarul kicsit vicces nevű Gummiról és Kiddiről, akik egymás szomszédságában élnek az izlandi vidéken. Mindketten báránytenyésztésből élnek. Gummi a kedvesebb, józanabb figura. Kiddi hangosabb, iszákos, nagyobb darab. Ott élnek egymástól egy kőhajításnyira, de nem beszélnek egymással. Az egyetlen kommunikációjuk az Kiddi kutyája, amit láthatóan évek kemény munkájával betanítottak, hogy egyik férfitől a másikig hordjon el egy papírdarabot. Nem tudjuk pontosan, hogy miért ilyen hűvösek egymással, de amikor Gummi megnyeri a helyi kos-szépségversenyt, érdemes megnézni a testvére arcát a dobogó második helyén, és egyből megtudjuk, hogy mennyire súlyos a helyzet.

Amit bonyolít az, hogy Gummi nem nyugszik, és ünneplés helyett megvizsgálja a nyertest kost, ami a ritka surlókór jeleit mutatja magán. A surlókór egy olyan juhbetegség, amit gyógyítani nem lehet, csak szisztematikusan kiírtani, a kiírtás pedig nemcsak a testvérpár, hanem az egész régió nyáját veszélyezteti.

Értem én: morcos, öreg testvérek és birkák, ez nem feltétlenül hangzik szuper időtöltésnek olyasvalakinek, aki nincsen teljesen rácsavarodva Izlandra, és papíron a Kosok tényleg nem egy blockbuster. Valóban, a vásznon sem, de Hákonarson filmjét áthatja egy olyan emberség – és hasonló humor – mint mondjuk David Lynch Straight Story-ját. Már csak a cívódó, de valami miatt egymáshoz közeledő testvérek története miatt is, de ugyanúgy ismerős lehet a kitartóan makacs öregember figurája is, a nagyon-nagyon-nagyon ráérős tempó, és a néha egészen meglepő humor is. A Kosok alapvetően nem egy vicces film, de amikor próbálkozik, akkor telibe talál. Megint csak hála istennek, mert ráfér erre a nagy fagyosságra.

Mert a Kosok nem éppen egy napfényes történet – egy jelenet kiakaszthatja a cuki állatokat imádó nézőket –, és néha már túl sok is abból a hangulatból, amit a film szereplői, helyszínei, és tájai árasztanak, és esküszöm, nagyon szerettem volna, ha Gummi és Kiddi az összekülönbözésüket egy tortacsatával oldanák meg. De Hákonarson nem így gondolja, őt őszintén érdekelte az, hogy egy ilyen isten háta mögötti helyen (ahol még nők is alig vannak) hogyan lehet túlélni úgy, hogy az egyetlen rokonunk is a hátunk közepére kíván minket. Az érzést sikerült átadnia, de nem biztos, hogy jó érzés lubickolni benne.