Budapest? Ott forgattuk idén az Infernót. Velencében, Isztambulban és Firenzében is forgattunk, de a film fele Budapesten készült. Főleg belsőket vettünk fel, és a stáb nagy része is magyar, de azért az utcákon is dolgoztunk. A filmben Firenzeként szerepel Budapest.

Mennyivel volt nehezebb A tenger szívébe forgatása az Infernónál?

Ez volt életem legnagyobb kihívást jelentő filmje. Nem csak a film miatt, hanem a feladat komplexitása, a logisztika, a technikai kérdések. De ezt tudtam előre, és nagyon örültem a korábbi tapasztalataimnak, melyeket remekül tudtam itt hasznosítani a problémamegoldásban. Ezzel együtt minden filmnek megvannak az egyedi jellegzetességei, és néha a múlt tanulságait nem lehetséges alkalmaznod. Ez is része a filmkészítés izgalmasságának, de az is igaz, hogy Melville és Nickerson közös jeleneteit leszámítva egyetlen napot sem lazáztunk, annyira sok tényezővel kellett számolni, és ránk nehezedett a nyomás, hogy időben elvégezzük a munkát.

Mi fogta meg ebben a forgatókönyvben?

Mindig is szerettem volna egy tengeren játszódó filmet forgatni. Igaz, a Csobbanásban, a Selyemgubóban és a Kint a vízből-ben voltak vízen játszódó jelenetek, jelenetsorok. De azt is be kell valljam, hogy nem nagyon kedvelem az óceánt. Hadd meséljek el egy történetet gyermekkoromból.

Ismeri a Route 66 című tévésorozatot? Nem? Szörnyen menő volt a hatvanas években, amerikai sorozat, két menő fickó autózik fel-alá és megoldja az emberek problémáit, elkapja a bűnözőket meg hasonlók.

Én vendégszereplő voltam, gyerekszínész. Az epizód, amiben szerepet kaptam, arról szólt, hogy cápákat kell fogni egy tengeri állatkert számára, úgyhogy a főhősök leautóztak a Csendes-óceán partjára, felpattantak egy hajóra, és onnét indult a történet. Az én feladatom annyi volt, hogy beessek a tengerbe: a történet szerint egy hullám lesöpör a fedélzetről. Viszonylag jól tudtam úszni, de még sosem voltam a tengerben, olyan hét-nyolc éves lehettem.

Beugrottam a tengerbe, nagyon féltem, és amikor kinyitottam a víz alatt a szemem, mást sem láttam, csak ezt a nagy kékséget. Halálra voltam rémülve, és amikor végre a felszínre értem levegőt kapkodva, kiabáltam, hogy apa, apa! Szerencsére a karakteremnek volt apja. Kihalásztak a tengerből, és persze fel kellett vennünk még egyszer, és másodszorra sem éreztem sokkal jobban magam. De megcsináltam a jelenetet és büszke voltam magamra, egészen addig, amíg úgy egy óra múlva azt nem hallottam, hogy összeszalad mindenki a hajón, és kiabálnak, hogy “hűha, ezt nézd, úristen” — kifogtak egy hatalmas cápát! Én meg arra gondoltam, jézusom, hát épp az imént ugrottam be pont oda. Így aztán nem igazán szerettem a tengert.

De a Csobbanás forgatásán kigyógyultam a fóbiámból, mivel víz alatti jeleneteket kellett rendeznem, és le kellett merülnöm búvárfelszerelésben, ez jót tett. Azóta nem rettegek a tengertől, de továbbra sem vágyom a vízre.

Mégis régóta tervezte, hogy tengeri kalandfilmet forgat.

Korábban már két alkalommal is előkészítettem tengeren játszódó filmeket. Harminc évvel ezelőtt a Greenpeace-hajóról, a Rainbow Warriorról akartam forgatni, amelyet eltérítettek, igaz történet alapján. Hatalmas kihívás lett volna, már akkor is az volt a központi probléma, hogy a bálnákat hogyan filmezzük le, honnét szerzünk egyáltalán bálnákat — azok nem ámbrás cetek, hanem szürkebálnák voltak. De nem sikerült összehoznunk a filmet. Elkeserítő volt, de emlékszem, már akkor pontosan tudtam, hogyan forgassak tengeren játszódó filmet, akár alacsony költségvetéssel, a Csobbanás és a Selyemgubó forgatásán szerzett tapasztalataimra alapozva.

Aztán úgy tizenöt éve forgatókönyvet készítettem Jack London regényéből, A tengeri farkasból, 18. századi, vitorláshajós, tengeri kalandfilmet terveztem. Végül nem jött össze a vágyott szereposztás, sem a költségvetés, de felkeltette érdeklődésemet a tengeren játszódó filmdrámák iránt.

Aztán jött ez a forgatókönyv, és úgy éreztem, mindkét projekt legjobb elemeit magában foglalja. Nagy tengeri kaland ez, de egyúttal a bálnavadászattal is foglalkozik, fényt vet az energiaipart éltető kapitalizmus rejtett rugóira — hiszen a bálnavadászat volt annak a kornak az energiaipara, és ugyanúgy megvoltak a problémái és dilemmái, mint a kortárs energiaiparnak. Úgy éreztem, itt, a szereplőket klasszikus megpróbáltatásoknak alávető kalandos történet keretein belül helyet kaphatnak ezek a modern eszmék is, melyek további dimenziókat visznek a sztoriba.

Ez az első 3D-ben is a mozikba kerülő filmje. Eredetileg 2D-re forgatták, miért döntöttek végül mégis a 3D-konverzió mellett?

Eredetileg nem szerepelt a költségvetésben a 3D, fel se merült, hogy erre forgassunk. De miután a tesztvetítések után márciusról decemberre toltuk a premiert, lett idő a konverzióra. A stúdió szerint a film jól szerepelt a teszteken, úgyhogy van rá költségvetés, ha vállalom, hogy felügyelem a konverziót. Örültem a csúszásnak, mivel egyrészt úgy éreztem, hogy a filmünk jobban fog teljesíteni decemberben, mivel filmdráma, másrészt a 3D-vel is nagyon elégedett vagyok.

Nem vagyok minden körülmények között a 3D rajongója, de vannak filmek, amelyeknek nagyon jól áll, a Mentőexpedíciót például imádtam. A konverziónk pár szabályt felrúg, mivel nem 3D-re forgattunk eredetileg, de nagyon szép lett. Nemcsak az akciójeleneteken tolt egyet, de fantasztikus, hogy mennyire a történések kellős közepébe helyezi a nézőt. És a közelieken az összes apró részlet még tisztábban látszik.

Bár igaz történetre alapul a történet, a bálna a filmben mégsem egy hétköznapi tengeri emlős, több annál.

Annak idején fogalmam sem volt róla, hogy ennek a mítikus figurának, amelynek a nevét mindannyian ismerjük, a Moby Dick történetét egy valódi esemény inspirálta. Ugyanazzal a hitelességgel próbáltam elmesélni ezt a történetet, mint amellyel az Apollo 13-ba, a Hajsza a győzelemértbe, A remény bajnokába vagy bármely igaz történetre alapuló filmembe belefogtam. De ugyanakkor szerettem volna felidézni azt a mítikus narratívát is, amelyet Melville adott nekünk.

És ezt többek között nemcsak a színészek reakcióival igyekeztem megmutatni, hanem azzal is, hogy hagytam a kamerát a bálnával együtt mozogni, karakterként kezelni őt is. Érzékeltetni az intelligenciáját, azt, hogy döntésekre képes. Én magam is megtapasztaltam ezt vagy húsz évvel ezelőtt, a gyerekeimet vittem bálnanéző hajókázásra, és egészen közelről megismerkedhettünk egy nőstény szürke bálnával. Ott úszkált a hajónk körül vagy két órán át, le kellett állítani a motort, nehogy a propeller megsértse. És volt egy pillanat, amikor a felszínre emelkedett, közvetlenül a hajónk alatt lebegett, és többször is belénk ütközött — nem durván, inkább érdeklődve. És amikor végül feljött a felszínre, én éppen a korlátnak dőltem, és belenéztem a szemébe, azt sosem fogom elfelejteni, olyan volt, mint az a jelenet a filmben. Ugyanazt az ámulatot akartam éreztetni, az érzést, hogy ez egy intelligens lény, és a félelmet is.

Olvastam a tengerészek feljegyzéseit, és isteni bosszúról írtak beszámolóikban, azt gondolták, hogy talán természetfeletti erők is közrejátszottak. Bűntudatuk volt saját választott hivatásuk brutalitása miatt.

Miért volt különösen nehéz ez a forgatás?

A meglepő az volt, hogy azok a jelenetek amelyeket itt forgattunk a Leavesden filmstúdióban, a tartályban, azok fizikailag szinte komolyabb kihívást jelentettek a színészek számára, mint a nyílt vízi forgatás. Számomra mindenhogy sokkal aggasztóbbak voltak a benti jelenetek, mivel annak ellenére, hogy egy általunk létrehozott és irányított környezet volt ez, ahol hidraulikus karokkal tudtuk mozgatni a hajó fedélzetét, mégiscsak hatalmas víztömegeket zúdítunk az emberekre, akik fel- alá csúszkálnak, el is esnek, a magasban is dolgoztak, szóval elég nyomasztó volt. Nem élvezem az ilyen akciójelenetek forgatását, a tüzeket a Lánglovagokban, a versenyeket a Hajsza a győzelemért-ben. Tudom, hogy meg kell csinálnunk, és boldoggá tesz, amikor jól sikerül. De nem lelkesítenek a veszélyes forgatások — tudom, hogy van, aki kifejezetten szereti ezeket, de én nem. Csak azt akarom, vegyük fel rendben, hogy szeresse a közönség, és legyünk túl rajta. Nagyon hálás voltam, amikor végre befejeztük ezeket.

A tengeren nem éreztem, hogy veszélyben lennénk, bár mindig figyelnünk kellett az időjárást, és volt, hogy nem mehettünk ki a vízre forgatni. És volt egy olyan alkalom is, amikor hirtelen özönvízszerű esőzés árasztotta el a fedett forgatási helyszínünket Lago Merán (Kanári-szigetek), a hegyekből hatalmas sziklákat mosott le az eső, és olyan gyorsan emelkedett a vízszint, hogy mire az autóink megtalálták az onnét kivezető egyetlen utat, már olyan volt, mintha egy folyón kelnénk át, de megúsztuk.

Voltak sérülések a forgatáson?

Szerencsére nem. De mindig biztonsági hevedereket és drótköteleket használunk. Be kell, hogy valljam, a digitális technológia nemcsak arra jó, hogy egy komplett bálnát teremtsen nekünk, hanem abban is segített, hogy betartsuk a menetrendet, konkrétan egy nappal a tervezettnél hamarabb befejeztük a forgatást. És ez egy tengeren játszódó film volt, ennek nem lett volna szabad bekövetkeznie! De digitálisan ki tudjuk szedni a biztosítóköteleket és hasonlókat, amivel annak idején rengeteget szenvedtünk. Vagy amikor az ember a tengeren forgat, és a színészek épp megtalálták a tökéletes érzelmi teret, jók a fények, ott a kamera, ahol lennie kell, gyakran csak egy kézikamera, velük együtt a csónakban, és hirtelen a távolban feltűnik egy teherhajó! Egészen 5-6 évvel ezelőttig az ember nem tehetett mást, csak ült és várt. De ma már sokkal hatékonyabb folytatni a forgatást, aztán rákölteni pár ezer dollárt és utómunkában kiszedni a hajót. Azt jelenti, hogy nem veszíted el a lendületedet, és ki tudod használni a megfelelő időjárást.

Hogyan válogatták össze a színészeket?

Chris Hemsworth mutatta nekem a forgatókönyvet, akivel korábban nagyon jó volt együtt dolgozni a Hajsza a győzelemért-en. Utánaolvastam az igazi Owen Chase-nek, és azt gondoltam, Chris erre a szerepre született. Nagy hatással volt rám a forgatáson az, hogy mennyire ambiciózus, és mennyire képes fejlődni. Maga a forgatókönyv vonzotta be az igazán tehetséges színészeket: Cillian Murphy maga akarta Joy szerepét, nem hívtam meghallgatásra, vagy bármi ilyesmi. Nagyon örültem, mivel imádom, régóta hatalmas Cillian Murphy-rajongó vagyok. Tom Holland igazán szerette volna eljátszani a fiatal Nickersont. Szóval sok igazán tehetséges színész jelentkezett. A stúdió hozta össze ezt a filmet, és beletolták a költségvetést a produkcióba. De a színészek, a producerek és én is végig úgy kezeltük ezt a projektet, mintha egy független film lenne, egy Sundance-film. Remek lehetőség volt számomra, igazi lelkesedésből dolgoztam rajta. Nagyon örülök, hogy a stúdió támogatja az efféle filmeket. Végeredményben kalandfilm ez, bizony, de egyúttal filmdráma is, sötét felhangokkal.