Az Ifjúságban fontos szerepet kap az öregedés, az elmúlás, a felejtés, a demencia. Így, 82 évesen milyen személyes kapcsolata van a felejtéssel? 

Hatvan éve memorizálok szöveget, úgyhogy azt mondom, nincs problémám vele. Bármilyen szöveget meg tudok tanulni, igaz, mostanra már tízszer annyi ideig tart, mint korábban. Ez az öregedéssel jár, lassabbak leszünk, több ideig tart új dolgokat elsajátítani. Régen még úgy volt, hogy adtak egy oldalt, hogy tanuljam meg, húsz perc múlva forgatunk. Ma már adnak egy oldalt, hogy kezdjem el tanulni, mert egy hét múlva forgatunk. 

Olyan memóriám van, mint egy számítógépnek, minden átkozott dologra emlékszem. Annyira tele van a fejem, hogy néha kifejezetten örülnék neki, ha jönne egy kukásautó, és elvinné a felesleget. A legjobb barátom viszont Alzheimerben szenvedett a halála előtt, láttam, ahogyan egyre jobban távolodik a valóságtól. Nagyon-nagyon lassan, alattomosan, apró lépésekben történt – emlékszem, mennyire szíven ütött, amikor először nem ismert fel.  

El is kezdtem mindenféle könyveket olvasni, hogy mivel lehet megelőzni ezt a betegséget. De most már túl öreg vagyok a megelőzéshez, abban reménykedem, hogy a demencia csak rám néz, és azt mondja, inkább felejtsük el ezt az egészet. 

A filmben Harvey Keitellel jó barátok, azzal a kitétellel, hogy csak jó dolgokat mondanak egymásnak. Egyetért ezzel a barátságfelfogással?

Tizenegy nagyon közeli barátom van.  Azért tudom ennyire, mert egyszer nagyon magányos voltam, és megszámoltam, hogy hányan hiányoznak éppen. Sajnos már csak nyolcan élnek közülük. De még soha semmi rosszat nem mondtunk egymásra. Nem is lehet, hogy azt mondod neki: fantasztikus ember vagy, de tudod, mi a gond veled? Ez nem így működik. Nem szoktunk egymás hibáira mutogatni, különben nem lennénk barátok. Az egyik legközelebbi barátom a zeneszerző Leslie Bricusse, ő írta a What Kind of Fool Am I című számot az Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni című musicalben. 52 éve ismerjük egymást, és soha egy hangos szóváltásunk sem volt. 

Ön hűséges típusnak látszik, hiszen hosszú házasságban él, régi barátokkal tartja a kapcsolatot. Mi a titka?

Fiatalon együtt hajtottuk a nőket a barátaimmal, de aztán nagyjából egyidősek voltunk, amikor megházasodtunk. Mindenkinek elég boldog a házassága, és senki sem vált el. Ja, nem, rosszul mondom, én pont elváltam. Jó, de 20 évesen házasodtam először, és 22 évesen már el is váltam. De a titok egyszerű: a leggyönyörűbb nőt vettem el, akit valaha láttam. És még mindig annak tartom. És ami még ennél  is fontosabb: mindig elkísér a forgatásokra. Egy hosszú vidéki forgatás a legnagyobb a csábítás, van is egy ilyen mondás, hogy ami a forgatáson történik, az nem számít. De ez nem igaz. 

A filmbéli figurája olyan, mintha már elbúcsúzott volna az élettől, de meg-meginog, hogy van-e még visszaút. Hogyan élte meg ezt a szerepet?

Próbáltam kitalálni, hogyan érezheti magát ez a figura. Azt hiszem, végül a lányával kapcsolatos problémák miatt dönt úgy, hogy neki itt még dolga van, és nem zárhatja le magában az életét. A feleségével való találkozás után biztos lehet benne, hogy itt már semmi új nem fog történni, de a lánya még kapcsolatot jelent neki az élettel. 

Nekem is van két lányom, nagyszerű családom van. Én a munkásosztályból jövök, egy nagyon szegény, de nagyon boldog családból, Dél-Londonból, nagyjából ezer rokonom él ott még mindig. Szegények voltunk, de sosem voltam éhes, fáradt vagy koszos. Ezeket az elveket én is alkalmazom a saját családomban, és nagyon sokat küzdök a családon belüli erőszak ellen is, mert hiszem, hogy az erőszak erőszakot szül. 

Az unokatémába bele sem menjünk, hacsak nincs hat órájuk hallgatni engem, ahogyan ömlengek. Nekem két lányom született, de az első unokám fiú volt, és pont ugyanúgy néz ki, mint én. A mai napig teljesen úgy tekintek rá, mintha a fiam lenne. A múltkor együtt néztünk egy rajzfilmet a tévében, és jött egy Batman-reklám, amiben történetesen Batman mellett állok. Az unokám egészen addig nem is tudta, hogy pontosan mivel foglalkozom, vagy hát mondjuk inkább úgy, hogy nem nagyon izgatta. Ekkor viszont teljesen elképedt: Te ismered Batmant? Mondtam, hogy igen, jóban vagyunk. Másnap mindenkinek elújságolta, hogy a nagypapám Batman jó barátja! 

Akkor nem érzi úgy, hogy a karrierje miatt elhanyagolta volna a családját, ahogyan a filmbéli karaktere? 

Nem, ahogyan mondtam is, nekem mindig nagyon fontos volt, hogy a családom elkísérjen a forgatásokra is, a feleségem és a gyerekek is jöttek velem. Most augusztusban New Yorkban forgatok (az interjú májusban készült), és nem szállodában fogok lakni, hanem bérelünk egy nagy házat, unokák, bébiszitterek mindenki velünk tart majd. Óriási sleppel utazom mindig, ez hozzám tartozik, ennek ez az ára.

Nem szokta zavarni a produkciót, hogy ez extra költséget jelent?

Ó nem, mert a múltkor is kivittem az unokámat a forgatásra, és gyakorlatilag azonnal rendezőasszisztens lett belőle. Az Ifjúság forgatásán arra a napra hoztam ki őket, amikor vezénylős jeleneteimet forgattuk. Most már hogy nagyobbak, sokkal többet értenek a munkámból, és értékelik Paolo Sorrentino munkáját, ami abból is látszik, hogy utána nyaralni mentek a dadussal, aki küldött nekem egy videót, amin éppen karmesterest játszanak a tengerparton. 

Színészként ki volt a legnagyobb hatással Önre?

Marlon Brando és Humphrey Bogart. Humphrey teljesen úgy tudott beszélni, mint egy átlagember, annyira valóságos volt. Kemény csávó volt, de valódi. Marlon viszont egy igazi színész volt, ő bármit el tudott játszani, miközben legendásan rosszul tudott szöveget tanulni, egy sor sem maradt meg a fejében. Na ezért is irigy vagyok rá!

És a fiatalok közül kinek a munkájára figyel? 

Eddie Redmayne fantasztikus volt A mindenség elméletében. Na, az színészi teljesítmény, amit ő nyújt abban a filmben. Nem is tűnt alakításnak, teljesen olyan volt, mintha átalakult volna Stephen Hawkinggá. Nagyon természetes volt az alakítása. És nagyon szeretem azt a Cumberhogyishívjákot. Ha engem így hívnának, biztosan megváltoztatnám a nevemet, és nem a levegőbe beszélek, hiszen eredetileg nekem is az a nevem, hogy Michael Joseph Micklewhite, de eszembe nem jutott ilyen néven karriert csinálni. 

Marlon Brando és Humphrey Bogart is szegény családból jöttek, mint Ön. Angliában nehezebb volt erre a pályára váltani?

Igen, én voltam az első olyan angol színész, aki nem felsőbb osztályokból jött, hanem a szegények közül. Az írók tudtak elsőként így kitörni, hogy át tudtak lépni osztályokat, de még  én is nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy színész lettem. A Dühöngő ifjúság volt az első olyan írás, amiben nem csak a középosztály, hanem a munkásosztály is téma lett. A The Long and the Short and the Tall című darabnak Peter O'Toole lett a sztárja, fantasztikus alakítást nyújtott, és amikor elment az Arábiai Lawrence-t forgatni, akkor én ugrottam be a helyére. Ez volt az első olyan színdarab, ami közlegényekről szólt, nem pedig a tisztek világáról. Ez óriási előrelépés volt az angol kulturális életben. 

Mit szeret a legjobban a filmezésben? 

Még kisfiúként estem szerelembe a filmekkel, hiszen én nem jártam színiiskolába sem, mert nem jártam színházba sem munkásosztálybeli gyerekként. Mi a varietébe meg a moziba jártunk, mert az olcsó volt. Mielőtt színész lettem, katona voltam Koreában, előtte pedig egy gyárban voltam melós. Egy öreg emberrel dolgoztam együtt, azt mondta, fiatal vagyok ahhoz, hogy erre a munkára pazaroljam az életem. Hát nincs más célod az életben? - kérdezte tőlem. Én meg mondtam, hogy de, színész akarok lenni, de nem tudom, hogyan kell csinálni. Én nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy drámaiskola, én a filmeket láttam, filmszínész akartam lenni. Tőle hallottam először, hogy létezik olyan újság, hogy The Stage, úgyhogy vettem egy olyat, megnéztem benne az álláshirdetéseket. Először színpadmester lettem, bútorokat tologattam, és ha volt egy kis szerep, mondjuk egy krimi végén megjelenik egy rendőr, aki elviszi a főgonoszt, akkor azt eljátszhattam. Egymondatos szerepektől indultam, szépen araszolgattam, hiszen ma már ezersoros szerepeket kapok. De nézőként is imádom a filmeket nézni, gyerekként is heti hétszer jártam moziba, faltam a filmeket. Persze nem volt rám pénzem, de volt ott egy kislány, aki egy csókért cserében beengedett. Ebből is látszik, hogy mindenre képes voltam a filmekért.  

Jane Fonda egy különös dívát játszik ebben a filmben, Ön szerint kiről mintázták a karakterét?

Próbáltam kitalálni én is! Talán Bette Davisról vagy Joan Crawfordról? Joant nem ismertem, de Bette-et igen, el is mesélem, hogyan találkoztunk. Kivételesen egyedül voltam New Yorkban valami munkaügyben, és a színházi barátaim vacsorázni hívtak, és azt ígérték, hogy szereznek nekem partnert, ne aggódjak. Na ez volt Bette Davis. Nagyszerű esténk volt, én úgy 40 éves voltam, ő meg volt 75. De rögtön az este elején tisztázta: egyedül megyek haza és taxival. Ha esetleg rosszra gondoltam volna. 

Az Ifjúság egyik ikonikus jelenetében a pucér szépségkirálynő besétál a medencébe, ahol Harvey Keitellel áztatják magukat. Ott sem gondolt semmi rosszra? 

Na ez kínos volt, mert a víz nem is volt ott, CGI az egész. Az csak egy kifutó, amit egyébként is használnak ott a szállodában, szóval úgy kellett helyezkednem, mintha pancsolnék, holott valójában nem is volt ott semmi víz. Ez elég nagy nehézséget okozott. Örültem is, amikor végre láttam az elkészült filmben a jelenetet, hogy volt értelme annak, amit csináltam.

De a szépségkirálynő nem utómunka volt, igaz? 

Nem hát. Madalina Diana Ghenea csodálatos nő, sokat tanultam tőle a rossz beidegződésekről. Hiszen egy szép nő, ügyesen megcsinálta az aktjeleneteket, de aztán volt még egy hosszú jelenete, rengeteg szöveggel, én meg előre bosszankodtam, hogy marha jó, itt leszünk egész éjjel, mert a kislány mindent el fog itt rontani nekünk. Két felvétel alatt megvoltunk. Leesett az állam, hogy milyen jó színésznő. Paloma Faithet is nagyon megkedveltem a forgatáson, először nem is értettem, hogy mit akar vele a rendező, de nagyon jól működött. Én magam sajnos nem játszom semmilyen hangszeren, de mai napig csinálok válogatáscédéket. Ha nem színész lennék, akkor valószínűleg DJ lennék, imádok számokat válogatni. 

Egyébként visszatérve a medencére: a jelenet forgatása alatt Harvey meg én végig ruhában voltunk. Nem mintha olyan nagyon sok szégyellnivalónk lenne. De nem mondták el nekünk, hogy mi lesz pontosan a jelenet, csak ültünk a medencében, mondta Paolo Sorrentino, hogy nem lesz semmi, üldögéljünk és pihenjünk, ők meg felveszik. Mondtuk jó, az menni fog. Meg majd jön egy lány a medencébe, és erre reagálnunk kell, de arról egy szót sem szólt, hogy ez a nő anyaszült meztelen lesz. Úgyhogy a döbbenet az arcunkon teljesen valós. 

Tényleg ekkora különbség van a fiatalok és az öregek között? A Harry Brown című filmjében morális konfliktus feszül köztük, más az értékrendjük, itt inkább irigység van, mindenki a másik állapotára vágyik. 

A Harry Brownt egyébként ott forgattuk, ahol én magam is felnőttem. De nagyon sokat változott a környék, az én időmben mindenki fehér volt, most pedig a lakosság fele fekete. De a különbség nem ez, hanem a drogok. Mi is ittunk és verekedtünk, most már drogoznak, és mivel sok pénzről van szó, így előkerülnek a fegyverek is. Azon a forgatáson sokat beszélgettem ezekkel a gengszterekkel, mert ijesztő figurának tűnhetnek, de mégiscsak földik vagyunk, nem volt félnivalóm. Főleg, hogy bármelyikkel leültem, mindegyiknek az volt az első kérdése: hogyan sikerült megpattannod innen? 

És hogyan?

A hadsereg. Két évet szolgáltam a seregben, és azt gondolom, hogy ma is hasznos lenne egy ilyen intézmény. Nem kell két évet lehúzni, és embereket ölni, de hat hónap kiképzés rengeteget számít edzettségben és rendszerben. Úgy jössz ki onnan, hogy érzed, megdolgoztál az életedért, és a hazádért, mert mostantól meg tudod védeni az otthonodat, ha úgy alakul, és ezért felelősnek is érzed magad érte. Ez nagyon nagy különbség. 

Az Ifjúság című filmet decembere 24 óta játsszák a magyar mozik.