Valós eseményeken alapuló filmeknél a feldolgozást végző írónak általában azzal a dilemmával kell megküzdenie, hogy mennyire ragaszkodjon az alapanyaghoz, és mennyire írja át a történelmet. Mert ugye a valóság csak nagyon ritkán olyan, mint egy Disney-film. Ha teszem azt, a valóságban adott egy pár, aminek a férfitagja a parti őrség tagja, a nő meg egy telefonos kisasszony, és akik a film központi konfliktusa idején már régen házasok voltak, vajon szabad-e átírni a kapcsolatot, és a drámai hatás kedvéért a leánykérést pont az évszázad vihara idejére időzíteni? A Viharlovagokat elnézve nemigen.

Pedig a valós eseményben már minden adott volt egy nagyszabású drámához. 1952 februárjában egy akkora vihar csapott le az Egyesült Államok keleti partjára, hogy két, a szárazföld felé igyekvő tankhajót is kettészakított. Az egyiknek szerencséje volt, és le tudott adni egy vészjelzést, amit véve a parti őrség Bostonból és a környékről az elképesztő hullámok közé kihajózva nekilátott a mentésnek. A másik hajó, az SS Pendleton úgy szakadt ketté, hogy a rádió az orral, a kapitánnyal és pár matrózzal  együtt elsüllyedt, a tat viszont a főgépésznek (Casey Affleck) köszönhetően a felszínen maradt. A hajót a parti őrség chathami bázisának radarján szúrták ki, és a helyi parancsnok kiküldött egy négytagú mentőcsapatot egy mindössze 12 fő biztonságos szállítására alkalmas hajón, hogy mentse ki a matrózokat, már ha maradt túlélő.

A fentiek nem számítanak spoilernek, az amerikai parti őrség leghíresebb mentése pont olyan történelmi esemény, mint a Titanic katasztrófája. Bernard C. Webber, a film főhőse tényleg beszállt egy avatatlan szemnek lélekvesztőnek tűnő kis hajóba, és tényleg kihajózott úgy, hogy négyemeletes ház magasságú hullámok között kellett eljutnia a hajóhoz, ráadásul mindenféle navigációs támogatás nélkül, hiszen a chathami öbölből kihajózva egy olyan homokzátony felett kell kihajózni, amin becslések szerint 3000 hajó akadt fent az évek során, és ami az ő hajóját is alaposan megtépázza. A feladat szinte lehetetlen, mint ahogy a film minden pillanata az, a három szálon zajló történetben kettőnél a leggyakrabban azt halljuk, hogy ezt nem lehet megoldani, ezt nem ússzuk meg, ezt nem éljük túl, ez nem fog működni, ezt nem találjuk meg, ezek nem férnek fel a hajóra, és nem telik el hat másodperc, mire ezek a nemek egycsapásra igenek lesznek.

A Viharlovagok azért idegesítő, mert ugyan a CGI-vihar, a szerencsétlenül járt hajó és a mentés képsorai lenyűgözőek, és miközben ezt nézi az ember, az igalomtól kis híján kiszakítja a szék karfáját a helyéről, de amint valamelyik szereplő megszólal, vagy énekel, mert ő jaj, de ebben a filmben ha valaki nagyon aggódik az életéért, akkor menten dalra fakad, és ebben mindig vannak társai is, hogy meglegyen a több szólam és a fülnek oly kedves gajdolás (szerencsére a klasszikus Disney-filmek fáradt arcú, de mosolysós munkásembereivel nem találkozunk), szóval akkor elereszti a karfát, és a kezébe temeti az arcát, már ha tudja a 3D-s szemüvegtől, mert a dialógusok olyanok, mintha a közmondásos majmok kaptak volna egy írógépet, és a harmadik próbálkozásra valaki rábólintott volna, hogy jó lesz ez, na.

Egyszerűen fáj hallgatni a beszélgetéseket, a szerelmi szál unalmasabb és erőltetettebb, mint egy románc a Jóban Rosszban valamelyik epizódjában, és sajnos a színészek között nincs annyi kémia, hogy csak egy kicsit elhiggyük nekik, hogy ők most szerelmesek. Chis Pine, a főszereplő Bernard alakjából csak az introvertáltságot hozza, a pali két órán át van kínban, és menekül a szabályzat mögé, de legalább nem azért megy ki matrózt menteni, mert hőstípus, hanem azért, mert küldik, és a szabál az szabál. Ez a része a filmnek egyébként működik, mármint az a 10-15 perc, amit össze lehet vágni a hajón rekedt matrózok és az őket kimenteni igyekvők túlélési ösztönéről, amiben a hősiesség és az önfeláldozás sehol nem kap szerepet, a nyers túlélés a lényeg, nem más. 

Sajnos közben a parton is zajlik a történet, Bernard kedvese, Miriam rohangál mint pók a falon, azt követeli Bernie felettesétől, hogy hívja vissza a mentőhajót, mindezt egy olyan mesterkélt jelenetben, hogy a hadnagyot alakító Eric Bana arcára kiülő hitetlenkedés teljesen érthető, csak éppen a forgatókönyvnek szól, mintha azt kérdezné, hogy lehet ilyen baromságot írni, könyörgöm. Ha a Miraimet alakító Holliday Grainger az ötvenes években lett volna színésznő, ezzel az arccal és mosollyal simán világsztár lett volna belőle, de ez itt kevés, a szerep meg annyira rossz, hogy egy nála sokkal tehetségesebb kolléga sem tudott volna mit kezdeni vele.

Ha csak a mentést és annak megvalósítását nézzük, a Viharlovagok egy izgalmas, látványos film, a trükkök tényleg jók, bár a 3D-nek köszönhetően nem sokat látunk belőlük, mert a kép sötét - ember legyen a talpán, aki az eleve sötétszürke háttér (a tenger) előtt imbolygó fekete hajótestet meg tudja különböztetni egy bazinagy hullámtól. A film sajnos nemcsak erről szól, és amikor a romantikus szálat bontja ki, akkor nevetségessé válik, és ezen a kettészakadt hajón játszódó, kétségkívül erős és látványos jelenetek sem segítenek.