A csütörtökön kezdődő Berlinalén láthatja a világ először Fliegauf Bence legújabb filmjét, a Liliom ösvényt. A sötét, démoni történet egy anyáról és a fiáról szól, a nagymama halála után az anya egy különös történetet kezd mesélni a kisfiúnak Aranyomról, a Vadászról és a Tündérről, ezzel a mesével avatja be a kisfiút a sötét titkokba. A főszerepet Stefanovics Angéla alakítja, a kisfiút az amatőr Sótonyi Bálint. A rendezővel a Berlinale előtt interjúztunk meséről, halálról, vizuális salátáról és arról, hogy hova kerülnek a nagyi gondolatai a halála után. Csinált volna filmet a menekülteket szállító halálkamionról is, de végül inkább Csernobilt filmesíti meg. „Megyünk az ősök után" – mondja arról, hogy a magyar film komoly hagyományai folytatódnak az ő generációjában is azzal, hogy direkt társadalmi problémákra fókuszálnak.

A mostani filmeden eléggé meglátszik, hogy olyan korú gyerekeid vannak, akiknek rendszeresen mesét olvasol. 

Van egy 9 éves fiam és egy 4 éves lányom. Hogy mi volt azelőtt, mielőtt megszülettek, arra egyre homályosabban emlékszem. 

Te mesélsz nekik, vagy könyvből olvasol? 

A fiam imádja a meséimet, a lányom meg imádja látványosan unni őket, bár mostanában a Szellem Baba története eléggé izgatja. Ez a mese egy olyan kislányról szól, aki a Holdon él, de néha lejön a Földre, és játszik azokkal a gyerekekkel, akikkel senki sem akar játszani. Most ott tartunk, hogy Szellem Baba annyira összebarátkozik az egyik kislánnyal, hogy egy éjjel nem megy vissza a Holdra. Most úgy tűnik, soha nem tud már visszamenni. Itt tartunk most. Ezeket én találom ki igen.

A Liliom ösvényt korában Hímpor néven szólítottad, és az első hírekben még arról volt szó, hogy egy apa mesél a fiának. Miért váltottál anyára?

Úgy éreztem, hogy attól, hogy ez egy nő, illetve egy anya-fiú történet, megemelkednek a tétek.

Ezt hogy érted? 

Ha egy apa kilép egy házasságból, és a gyerek az anyánál marad, akkor azt mondjuk, sajnos ez van, így megy ez. Ez nem jelent izgalmat. Ha azt halljuk, hogy egy nő lép ki a házasságból, és a gyerek az apával marad, akkor rögtön gyanakodni kezdünk, hogy valami nem oké a nővel. Ez már önmagában suspense.

Ez csak egy szála a közgondolkodást mélyen átszövő előítélet-hálónak. A Liliom ösvény nem elemzi ezt a jelenséget, viszont ebből az alaphelyzetből indul ki. Rebeka ebből szempontból is számkivetett, vagy ha úgy tetszik, pária. Amúgy ez nem zavarja őt, valószínűleg azért, mert bántalmazott, később intézeti gyerekként mindig is deviáns volt egy kicsit. 

Stefanovics Angélát hogyan választottad ki a szerepre? Milyen nőt kerestél? 

Olyan nőt kerestem, akinek a belsejébe bezártak egy kislányt, úgy, mint valami börtönbe. Valaki olyat, akit elvarázsoltak. Az átok egyszerű: te nem nőhetsz fel soha, örökké kislány maradsz – ártatlan ugyan, de védtelen is. Angélával több mint 10 évvel ezelőtt csináltam egy próbafelvételt, akkor nem került be a filmbe (Hypnos), de sejtettem, hogy egyszer dolgozni fogok vele. Amikor megnéztem Pintér Béla színházában, akkor megértettem, hogy itt az idő. Mindenki tudja, hogy Angélát elvarázsolta valaki. Mégpedig alaposan. 

Téged melyik Pintér Bélában varázsolt el? A Titkainkban, amiben egy kisfiút játszott?

A Titkainkat később láttam. Én abban a darabban szerettem meg Angélát, amiben egy terhes tinit játszott. (Ez a 42. hét – LA)

A kisfiút, Sótonyi Bálintot hogyan kerested? Milyen szereplőt képzeltél el, és mit találtál meg ebben a kisfiúban?

Mindig általános iskolákban kötök ki, ha filmet készítek, ugyanis minden filmemben szerepel iskoláskorú gyerek. A tornatermek szaga, az ásító üres folyosók, az ebédlők zsivaja nagyon mélyen belém tud hatolni. Azokkal a gyerekekkel szoktam dolgozni, akikkel amúgy haverkodtam volna gyerekként. Bálinttal biztos felmásztunk volna egy-egy gyárkéményre, köpőcsöveztünk volna fagyott zöldborsóval, meg az is biztos, hogy meséltünk volna egymásnak jó ijesztő történeteket. Ezeket amúgy így is megcsináltuk. Bálint jó haver, mély érzésű, érzékeny kisfiú. Örülök, hogy megismerhettem. 

A Liliom ösvényben a mese, a történetmesélés és ezen keresztül az önértelmezés kérdéseit boncolgatod. Te a saját életedet meseként látod, meseként meséled?

A fiammal egy gyönyörű, lidérces lázálomban úszunk attól perctől kezdve, amikor megszületett. A napi rutin néha persze kiszed minket ebből, de nem hagyjuk magunkat. Most is itt fekszik mellettem, éppen az egyik tejfogát készül kicsavarni. Ez az utazás a születésével kezdődött, és ha minden jól megy, eltart majd egészen a halálomig. Addigra ő már benne lesz egy teljesen új mesében, a saját álmában – ami már most is itt gomolyog körülöttem. A fiammal átélt kalandok nélkül a Liliom ösvény soha sem született volna meg. Viszont a Liliom ösvény nem életrajzibb film, mint mondjuk a Csak a szél. Például a Csak a szél Riója sokkal inkább én vagyok, mint a Liliom ösvény Danija. A fiam meg ugye számomra olyan, mint saját magam. Bárhová megyek, bármit csinálok, ő mindig ott van. És hát van, amikor filmet csinálok.

A Rengetegben innen indultál, nem? Emberek mesélnek egymásnak furcsa sztorikat. Ez egy visszatérés vagy egy újraértelmezés számodra?

Tényleg van hasonlóság. A Liliom ösvény azzal a hajmeresztő helyzettel játszik, amikor valaki úgy dönt, hogy becsukja a mesekönyvet, és kinyitja a képzeletét, és fejből kezd mesélni. Illetve szívből. Vagy lélekből, vagy maradjunk annyiban, hogy odabentről, akármi legyen is ott. A saját meséinkben óhatatlanul megjelenünk, kísértünk bennük. Szédítő, varázslatos és félelmetes játék ez, még jó, hogy ott van velünk a gyerekünk. El kell neki magyarázni, hogy mi miért történik ezekben a mesékben. Ezt viszont csak úgy lehet, ha előtte mi magunk is megértjük, hogy mi történik a saját életünkben. Ez egy esély, hogy kitaláljunk saját labirintusunkból. Nem mindenkinek sikerül. Rebeka és Dani óvatosan járnak ezen az ösvényen. 

A biológia egy másik visszatérő témád: ebben a filmben is sokat foglalkozol vele, most a születés és a halál, illetve a félelem kapott főszerepet. Miért?

Hová kerülnek a nagyi gondolatai akkor, amikor meghal? Azok is ott vannak lent vele a hullaházban?

– kérdezi Dani a Liliom ösvényben. Mindannyian csillagokból vagyunk. A csillagok porából – mondja Rebeka Daninak. Erre a kisfiú az kérdezi: az a néni is csillagokból van, aki szétverte a gyerekei fejét kalapáccsal, amikor azok aludtak? Én nem tudom, hogy ez mi. Hogy ez biológia, csillagászat, filozófia vagy gyermeklélektan. Akármi is ez, én sokat gondolkodom ezeken a kérdéseken. A kalapácsos néni rémtettéről például olyan 6 éves koromban hallottam a nagyanyám recsegő zsebrádióján kint kertben, ő kávézott, én a méheket figyeltem, a szomszédban éppen kalapáltak. Egyébként már van válaszom: az a néni is csillagokból van.  

Ezt a biológiai szemléletet mintha a városra is kiterjesztenéd: a busz, a folyó, az erdő, a ház úgy jelenik meg a filmben, mintha egy természetfilm jelenete lenne. Ez Lovasi Zoltán operatőr vagy a te döntésed volt? 

Ez az én belső Budapestem. Tíz éve nem forgattam már filmet Budapesten, utoljára a Dealert. (Ezt az Indafilmen is meg tudja nézni, ide kattintva.)

Most viszont ezt a filmet írtad, rendezted, sound designer és látványtervező voltál, ez eddig is így volt minden filmedben. Na de most az egyik történetszálat is te magad vetted fel operatőrként – miért?

Nekem könnyebb amatőrnek lennem, mint egy profi operatőrnek. Márpedig ezek amatőr felvételek. Nem mellesleg ezek a legintimebb képei a filmnek. Néha zavarba ejtően intimek. Nem az én intimitásaim ezek, hanem mindannyiunké. Próbáltam kellő tisztelettel bánni ezekkel a tartalmakkal. 

A sztori most két szálon bonyolódik: az egyikben az anya mesél egy történetet a kisfiúnak Aranyomról, a Vadászról és a Tündérről. Ez nagyon szépen van feldolgozva. A másik szálban a kisfiú visszaemlékezéseit követjük, ezt roncsolt stílusban, rosszul megvilágítva, videósabban dolgoztad fel. Nem féltél, hogy ezzel nézőket is vesztesz majd? 

Ez volt a legnagyobb aggodalmam. Én soha nem lubickoltam olyan önfeledten a stílusok és formák között, mint a pályatársaim nagy része. Most azonban legalább ötféle technikával forgattunk, nagyon különböző módokon. Féltem, hogy ilyen vizuális saláta lesz az egész. Végül is az lett, de szerintem finom.

A szoba című filmet láttad? Nekem egy kicsit az jutott eszembe a Liliom ösvényről. 

Nem láttam, de ez megtisztelő. Amúgy Lenny Abrahamson második filmje gyönyörű, torokszorító film. Igazi kis remekmű. Nagyon ajánlom mindenkinek, az címe hogy Garázs.  

A szoba elég nagyot ment, Torontóból az Oscarig, kicsit talán ki is vette a szelet a Liliom ösvény vitorlájából. Te éreztél ilyet? Hogy ha nincs A szoba, akkor a Liliom ösvény nagyobbat mehetett volna?

A szoba egy több éve megjelent bestseller filmes adaptációja, ráadásul angol nyelven. Nem hiszem, hogy a két film zavarta volna egymást, bár ki tudja, lehet. Egy biztos: én elégedett vagyok a Berlinaléval. 

Kicsit sem vagy csalódott, hogy a Liliom ösvény a Fórumban lesz, ahol az ilyen kísérletezőbb filmek vannak?

Szó volt a Panoráma szekció gálavetítéséről is, meg sok minden másról is, de végül úgy döntöttünk, hogy inkább a Fórumnak adjuk. Ennek részben személyes, részben művészi okai vannak. Mondok néhányat. A Fórumban mutatták például a Sátántangót, a Soát, hogy most csak a két legnagyobbat említsem meg. Úgyhogy akárhányszor a Berlinale Fórum szekciójába kerül egy filmem, mindig nagyon megtisztelve érzem magam. Ez most éppen harmadszorra van így, és nagyon remélem hogy nem utoljára. (A Rengeteget és a Dealert is a Forumban vetítétték – LA)

A Csak a széllel legutóbb a zsűri nagydíját nyerted Berlinben, Mundruczó fődíjat nyert a Fehér istennel Cannes-ban, a Saul fia learatott mindent, amiről csak álmodott. Te érzel olyat, hogy a magyar film kísérletezőbb formanyelvére akkor nyitott igazán a világ, ha egy közéleti témában nyilvánul meg? 

A Csak a szelet Európában sokan úgy üdvözölték, hogy itt van első olyan magyar film – az én generációmból –, ami direkt társadalmi problémát fogalmaz meg. Ez megtisztelő, még akkor is, ha nem igaz, ugyanis Bollók Csaba gyönyörű Iszka utazása volt az első. De talán nem is ez a lényeg. Az jó, hogy elindult egy ilyen irány. És egyetértek azzal a sugalmazásoddal, hogy a formai kísérletek szociális tartalommal együtt nagyon jelentős műveket hozhatnak létre. Egy tradíció folytatódik: a Szegénylegények, a Családi tűzfészek, a Tízezer nap szintén kísérletező, de társadalmi izéket boncolgató filmek. Megyünk az ősök után. 

A menekültválsággal nem terveztél filmben foglalkozni? Sok időt töltöttél kint a Keletiben, kérted, hogy küldjenek neked ott készült videókat. Ebből kinőtt valami? 

Van egy olyan filmtervem, ami a hírekből ismert halálkamionról szól. Úgy kezdődik, hogy egy hűtőházban megpakolnak egy kamiont szalámival, lazaccal meg ilyesmikkel, és úgy végződik hogy kipakolnak belőle 71 halott menekültet megint csak egy hűtőházban, és nekiállnak azonosítani a holtesteket. A film arról szól, mi történt a két akció között. Ez ugyanis nagyon pontosan leírja a mai Európát. Szép hely ez. Éppen elkezdtem magam beleásni ebbe a témába, amikor Párizsban elszabadult a pokol, és akkor minden megváltozott. Megértettem, hogy nincs elég történelmi távlat ahhoz, hogy egy ilyen film elkészüljön. Túl gyorsan történnek, értelmeződnek át az események. A Filmalap egészen pontosan ugyanezzel az indoklással utasította el ezt a filmtervet. Úgyhogy most egy másik terven dolgozom. Itt szerintem nem lesz gond a távlatokkal, mert a harminc évvel ezelőtt történt csernobili atomkatasztrófáról szól a film. Forgatókönyv-fejlesztési szakaszban vagyunk, és már készítjük az első teszteket.   

Csernobil? Milyen sztorit képzelsz el Csernobilban?

A film egy nap történetét meséli el. Felkeléstől a lefekvésig tart, pontosan úgy, mint a Dealer és a Csak a szél. A katasztrófa közepén járunk. A főszereplő egy sorkatona, aki kárelhárítási és evakuációs feladatok után azt a parancsot kapja, hogy két mérnökkel együtt merüljön le az erőmű alatti medencébe. Elég jól haladunk, nemrég csináltunk egy komplex technikai tesztet, ami annyira bonyolulttá vált, hogy úgy döntöttünk, csinálunk belőle egy önálló kisjátékfilmet.

Fliegauf Benedek helyett már Fliegauf Bence vagy egy ideje. Miért döntöttél a névcsere mellett?

Te mikor szólítottál engem Benedeknek? Én mindig is Bence voltam. Aki ismer, az tudja. Anyám csak Bencének hívott, illetve Benyovszki Móricznak, néha Benyófalvi Benyónak, de ezek vadul hangzanak. Úgyhogy amikor anyám meghalt, a tiszteletére, emlékére immár nyilvánosan is az  lettem, aki mindig is voltam: Fliegauf Bence.

A Liliom ösvényt Magyarországon először 2016 tavaszán, a Titanic Filmfesztivál nyitófilmjeként lehet majd megnézni.