Nem kevés film foglalkozott már a szüzesség elvesztésének problémakörével, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy visszatérő motívumról van szó a tinimozik történetében. Az olasz Duccio Chiarini ennek ellenére sem félt belevágni egy újabb történetbe, amelyikben kétségbeesett kamaszfiúk tesznek meg minden tőlük telhetőt, hogy túlessenek az első szexuális együttléten.

A 17 éves Edo egy kissé töketlennek tűnő, langaléta srác, aki Pisa mellett él az első blikkre még okésnak tűnő, tipikusan alsó-középosztálybeli családjával. Legjobb barátja, Arturo viszketeg kangörcsében teljesen rá van gyógyulva a szex témára, ezért elhatározzák, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi, és szeptemberre túlesnek azon, amin egy fiúnak túl kell esni. (Ismerős, ugye?) Csakhogy Edónak van egy kis problémája ott lent, amiről még a családja sem tud: egy mindenki elől elhallgatott fitymaszűkülettel él együtt. Az egyre terhesebbé váló titok persze még feszültebbé teszi az egyébként sem túl rózsás helyzetet. Merthogy idővel minden egyre bonyolultabbá válik.

Az még csak hagyján, hogy Edónak előbb-utóbb kezdenie kell valamit a szégyellt gondjával, de még Bianca, az idős, szembeszomszéd néni lányunokája is felbukkan két hét erejéig, akibe a nyurga fiú régóta reménytelenül bele van esve. És tényleg reménytelenül, az eleve távol élő lány ugyanis évekig valaki mással járt, most pedig hogy már nem, a nagy terveket szövögető Bianca épp Párizsba készül, hogy a Sorbonne-on tanuljon. Két hét alatt pedig korántsem biztos, hogy meg lehet váltani a világot.

A helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy a tengerparton összebarátkoznak a suli két állítólagos nimfomán csajával, Elisabettával és Larával, akik egy helyi csajzenekarban játszanak, és akik remek prédának tűnnek, hogy levadásszák őket. Edónak ez nem is okozna gondot, érzékeny, szentimentális fiúként ugyanis elég jó a lányoknál, őt ugyebár a szégyenérzet nem engedi kiteljesedni, az operációtól ugyanis retteg, a mindenféle kenőcsök és síkosítók meg nem igazán használnak. A jóval magabiztosabb Arturónak már nehezebb dolga van, az ő kiszemeltje ugyanis hiába lenne benne a buliban, amikor akcióra kerülne sor, mindig eszébe jut az exe, és olyankor vigasztalhatatlanul bőgni kezd. És akkor mindezek tetejébe még Edo családja is széthullni látszik.

- Szerelmes vagy belé?

- Hülye vagy, baszod?!

– hangzik el az egyik jelenetben a két barát között. A Short Skinben tehát nemcsak a főhős titkolózik, hanem más szereplők, sőt, maga a rendező is, aki sok mindent nem köt az orrunkra.

A filmet rendező Chiarini – aki korábban a rövid- és dokufilmjeiről volt ismert – első nagyjátékfilmjéről azt mesélte, hogy eredetileg épp egy másik munkájával volt elfoglalva, amikor elakadt, ezért valami olyan témát keresett, amit kellő érzelmi intelligenciával, buktatók nélkül tudna tálalni. Ekkor jött szembe vele a szintén olasz Gippi egyik képregénye, amelyben volt egy rész, amelyikben a főhős épp egy andrológusnál átélt kalandját örökítette meg. Ez juttatta eszébe saját, idevágó gyerekkori emlékeit, majd hozzálátott a filmhez, ami végül egy év alatt teljesen el is készült. A költsége mindössze 150 ezer dollár volt, négy hét alatt leforgatták, így a 2014-es Velencei Filmfesztiválon már be is mutathatták, majd tavaly Berlinbe is eljutott, és úgy volt, hogy az év végére hozzánk is megérkezik végre, ám végül februárra csúszott a magyar premier. Chiarini egyébként sokat sejtetően a saját családjának ajánlotta a filmet, és nagyon szerényen csak azzal ragadta meg a lényegét, hogy az egy nagyon személyes történet, ami a szerelemről és a felnőtté válásról szól – mintha még nem láttunk volna kismillió ilyet.

A Szűkölő kamaszkornak már a nyitójelenete is nagyon erős: az egész család az alul meztelen főhős előtt térdel, és a pélóját méregeti. Edo ekkor még kisfiú, de rövidesen az is kiderül, hogy problémája az évek elteltével nem múlt el, egyszerűen csak úgy tett, mintha mindben rendbe jött volna. Pedig dehogy, és a probléma ugyebár egyre égetőbb.

És nem ez az egyetlen pucér jelenet a filmben, akad még belőlük jópár, amelyek közül a legemlékezetesebb nyilván az lesz, amikor a főhős, amolyan Amerikai pite módra, megcsinál egy polipot a fürdőben. Ez annyira ízléstelen, hogy akár a Hangyák a gatyában valamelyik részében is simán elfért volna, de Chiarini aztán ügyesen ellensúlyoz a csapban úszó használt kondom és a felpróbált polip drámai csendéletével.

A filmet látva a rendezőnek többen is nekiszegezték a kérdést, hogy nem tart-e attól, hogy esetleg olyanokkal támadják majd, hogy túlságosan sokat foglalkozik a fiatalkorúak szexualitásával (akárcsak Larry Clark például), amire a rendező úgy válaszolt, hogy szerinte a Short Skinben – már csak a témájánál fogva is – indokolt a meztelenség, és mivel hazájában jól fogadták a filmet, azt reméli, hogy a többi országban sem vált ki ellenérzéseket.

A rendezőnek egyébként a filmmel az volt a célja, hogy bemutassa a férfi nem törékenységét és gyengeségeit, Edo karaktere pedig kiválóan alkalmas erre. Őt egyébként egy a szerepénél jóval extrovertáltabb olasz rapper, Matteo Creatini játssza.

A rap egyébként elég távol áll a filmtől, Chiarini eredetileg úgy tervezte, hogy a történet a kilencvenes évek Olaszországában játszódik majd, ezért az érához passzoló filmzenét képzelt el, egész konkrétan a saját ifjúkori kedvencét, a kaliforniai Grant Lee Buffalót, de a filmet végül jelen időbe helyezték, és ehhez sokkal jobban passzolt egy kanadai indie folk zenekar, a Woodpigeon zenéje.

A Short Skin tényleg nem egy ostoba tinivígjáték, hanem egy látványosan európai film, látványosan európai helyszínekkel, életszerű párbeszédekkel, és globális, bárkit érintő témákkal, mint az egynyári románcok vagy az éveken át elhúzódó, reménytelen szerelmek. Gondrynak tavaly, a Tökmag és Gázolajjal nem állt rosszul a saját gyerekkorának megidézése, és Chiarini sem lőtt vele nagyon mellé. A poénok jók, a megragadott érzések mindennaposságuk ellenére is szépek, a tapasztalatlanságból fakadó gyermekbetegségek viszont orvosolhatóak lettek volna. Ahogy egy elhanyagolt fitymaszűkület is.