Kutya kötelességünk segíteni ezeken az embereken. Amikor sikerül, akkor az nagyon jó érzés. De nem mindig sikerül. Azt gondolná az ember, hogy ezt meg lehet szokni, egy idő után már nem fog felzaklatni. De nem így van, ezzel álmodom, folyamatos rémálmaim vannak, látom magam előtt a gyerekeket, a terhes nőket, a testrészeket. Összeszorul a gyomrom, ha csak erre gondolok.

Ezt Pietro Bartolo orvos mondja a  Fuocoammare című, Lampedusáról szóló olasz filmben, amit a Berlinále versenyprogramjában vetítettek. Erős, felkavaró film lett Gianfranco Rosi új filmje, nagyon csodálkoznék, ha nem lenne ott a fesztivál végén a díjazottak között. 

Azt már az előző cikkben is leírtam, hogy a menekültválságtól visszhangzik az egész filmfesztivál, ami egyáltalán nem csoda olyan értelemben, hogy a Berlinale mindig is büszke volt arra, hogy nagyon politikus fesztivál, hogy kiemelt figyelmet szentel a világban zajló ügyeknek. Várható volt, hogy idén a menekültválság lesz a fókuszban, hiszen Németországba is százezres nagyságrendben érkeztek menedékkérők, akiket egyébként a fesztivál sokféle módon segít: nemcsak pénzt gyűjtenek, de a pártfogók fejenként négy menedékkérőt vezethetnek be a Berlinale világába, sőt gyakornokként is befogadják a menedékkérőket.

Az olasz Gianfranco Rosi legutóbb azzal írt filmtörténelmet, hogy a velencei filmfesztivál történetében először nyerte dokumentumfilm a legfőbb díjat, az Arany Oroszlánt. A Sacro GRA a Rómát körülölelő autópályákról szólt, most azonban egy sokkal aktuálisabb témához nyúlt a rendező: Lampedusa életéről forgatott filmet, az apró földközi-tengeri szigetről Szicília alatt, ahol a mindennapos rutin része lett, hogy a lakók menekülteket mentenek a tengerből. Gianfranco Rosi egyébként maga is Eritreában született, majd Rómában nevelkedett, a New York Film Universityn tanult. 

A Fuocoammare műfaját tekintve dokumentumfilm, főhőse egy kisfiú, aki Lampedusa szigetén éli a gyerekkorát, csúzlizik, iskolába jár, ilyesmi. Rajta keresztül több szigetlakó életébe is bekapcsolódunk, a nagymama mindig kér számot a kívánságműsorban, a műsorvezető mindig teljesíti a nagymama kívánságát, a gyöngyhalász mindig alámerül a tengeren, és a cikk elején említett orvos, aki egyrészt egy sima betegeket vizsgáló háziorvos, másrészt pedig soha nem látott nehézségű munkát végez, amikor a tengerből kimentett, alultáplált, teljesen kiszáradt kismamának kell ultrahangot csinálnia az ikerterhességéről. A Fuocoammare gyönyörűen komponált képekben mutatja be a sziget életét, amihez most már hozzátartozik az is, hogy a rádión kétségbeesett emberek kérnek segítséget, diktálnak koordinátákat, akiket aztán nyilvántartásba vesznek, lefényképeznek és orvosi ellátásban létesítenek. „250 menekült utazott a hajón, 201-et sikerült kimenteni, 34-en a tengerbe vesztek” – ismerős mondatok, a nagymama is csak kavar egyet a tűzhelyen, amikor bemondják a déli hírekben, a Fuocoammere viszont nem engedi meg a nézőjének, hogy ennyivel megússza.

Persze, én is olvastam Földes András cikkében, hogyan működik ez: 1000-2000 dollárért helyet kapnak a hajón, a legszegényebbek a hajó gyomrában, levegő nélkül vergődnek tengeribetegen, a pluszpénzért a tűző napon zsúfolódhatnak össze a családok. Lampedusához érve a műholdas telefon koordinátáit kell beolvasni a telefonba, és máris jön a segítség – hitetik el velük az embercsempészek; a gyakorlatot már mi is ismerjük, de eddig csak a hírekben olvashattuk róla. (Meg a Mediterranea című filmben, igaz, az fikcióban dolgozta fel ugyanezt a történetet.)

Már az eredeti rádiófelvételek is szörnyen megrázóak, majd a sziget orvosának fényképei, amiken azt mutatja, hogy milyen égési sebeket okoz a benzinnel kevert tengervíz a bőrön, majd amikor élesben látjuk, hogyan is működik a gyakorlatban a mentés. Hogy először az ájult, kiszáradt utazókat kell kiszedni és azonnal orvoshoz szállítani, majd jöhetnek az élők, és végül jönnek a halottak, szépen egymás után bezsákolva pakolják fel őket a mentőhajóra. Utána hosszan bámulnak a tengerre a védelmi ruhába öltözött tengerészek.

Gianfranco Rosi eredetileg egy rövidfilmet akart csinálni a Lampedusán kialakult helyzetről, de hamar világossá vált számára, hogy egy ennyire komplex, ennyire sokrétű helyzetet nem lehet kisfilmben összefoglalni. „A holokauszt óta ez az emberiség legnagyobb tragédiája” – fogalmazott a rendező a vetítés utáni sajtótájékoztatón, szavait tapsvihar fogadta. Pietro Bartolo, az orvos rengeteg interjút adott már a munkájával kapcsolatban, és eleinte nem szívesen beszélt róla, de ma már úgy gondolja, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnia, hogy felhívja a figyelmet a helyzetre, legyen szó hírekről vagy ilyen filmekről, mint a Fuocoammare. „Ez Európa problémája, mégis minden ország a maga módján kezeli a helyzetet. Kerítéseket húznak, falakat építenek, az állatokat sem lenne szabad úgy kezelni, mint a menekülteket: a szögesdrót sem fogja megakadályozni őket. Ha azt akarjuk, hogy ne jöjjenek hozzánk, akkor a helyzet rendezésében kell segítenünk, mert senki sem akarja elhagyni a szülőhazáját, hacsak nem kényszerítik rá."

Ezeket a filmeket láttam eddig a Berlinalén

MAPPLETHORPE: (Fenton Bailey, Randy Barbato) Korrekt film a fotósról, és teljesen cenzúrázatlan, úgyhogy sok pénisz, sok S/M, sok sátánizmus.

INDIGNATION (James Schamus): Amerika, ötvenes évek, egyetemi campus, Philip Roth. Meglepően jól sikerült, meglepődtem, mennyire szerettem.

LILIOM ÖSVÉNY: Fliegauf visszatért a kísérletezéshez, aminek örülök, viszont technikát is váltott, aminek nem. A film viszont még így is bejött.

L'AVENIR (Mia Hansen-Love): Isabelle Huppert csodálatos, mint mindig, egy olyan filmben is, amiben nem történik semmi, csak tönkremegy az élete.

FUOCOAMMARE (Gianfranco Rosi): Gyönyörűen kivitelezett, felkavaró film Lampedusáról, nagyon csodálkoznék, ha nem nyerne valami díjat. 

BORIS SANS BEATRICE (Denis Coté): Nehogy hűtlen legyél a feleségedhez, mert nagyon rosszul jársz! Lefilmezett moralitás, egy tökéletesen felesleges film.

WAR ON EVERYONE: John Michael McDonagh elesett. Rossz ízlés, szar humor árad a film minden kockájából. A színészek is rettenetesek. 

MIDNIGHT SPECIAL (Jeff Nichols): Üldözős sci-fi, ami kicsit az I Originsre emlékeztet, amennyiben a vége egy baromság, de megvan a saját világa. 

HAIL, CAESAR (Coen-bros): A filmezés nehéz kenyér, sok az idióta. Nem a legjobb Coen, de én minden régi Hollywoodról szóló filmet bírok.