Van a Hétköznapi titkainkban egy nagyszerű jelenet, amikor az apa (Gabriel Byrne) meglesi a gimiből hazafelé tartó fiát. A fiú persze hazudik neki a telefonban arról, hogy hol jár és mit csinál. Miközben az apjának azt mondja, hogy a haverjaival lóg, egyedül bóklászik az utcákon, aztán elmegy a temetőbe, hogy leboruljon egy számára tök ismeretlen ember sírja előtt. Aztán nem sokkal később újra látjuk ezt a jelenetsort, de már a fiú szemszögéből. A céltalan bóklászás persze nem is volt céltalan, a temetői nagyjelenet pedig az apának szólt, akiről végig tudta, hogy követi. Nyilván láttunk már ilyet filmen, de itt olyan ügyesen van megcsinálva, hogy egyszerre nevetünk és leszünk nagyon szomorúak attól, hogy mennyire másképp éljük meg ugyanazt.

Ha Joachim Trier (aki a nézőszadizás mesterének, Lars von Triernek távoli rokona) filmje végig ezen a színvonalon tudott volna maradni, akkor most egy igazi mesterműről beszélhetnénk. Sajnos nem tudott, igaz, a hibái ellenére így is érdekes, szép film lett a Hétköznapi titkaink, megérdemelten versenyezhetett tavaly Cannes-ban. Három évvel vagyunk a világ egyik legjobbjának tartott háborús fotóriporterének halála után. Isabelle (Isabelle Huppert) ugyan számtalanszor volt életveszélyes helyzetben a munkája során, végül mégis az otthonához közel, autóbalesetben halt meg. Nagyobbik fia, Jonah (Jesse Eisenberg semmiben nem tud rossz lenni) már régen nem él otthon, most született meg az első gyereke, egyetemi karrierje is szépen épül. A kisebbik fiúnak már nem megy ilyen jól, sem otthon az apjával, sem a gimnáziumban nem érzi jól magát. Az apja hiába tesz újabb és újabb kísérletet arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

Isabelle képeiből kiállítás nyílik, és egykori munkatársa úgy dönt, hogy a róla írt cikkben elmondja az igazságot a nő haláláról és a halálát megelőző időszakról. Eljött az idő, hogy a család is szembenézzen az igazsággal, és elmondják a fiatalabb fiúnak, hogyan halt meg valójában az édesanyja. Persze, ahogy a temetői jelenetből is kiderült, itt senki nem annyit tud, amennyit a másik feltételez róla, és senki nem úgy érzi magát, ahogy a másik gondolja.

Furcsa, de a Hétköznapi titkainkban annak a szereplőnek a legerősebb a jelenléte, aki a történet kezdetekor már három éve halott. A szereplők Isabelle-re emlékeznek, vele álmodnak, az ő titkait leplezik le, még mindig őt próbálják megfejteni. Ideális feladat ez Isabelle Huppertnek, a francia film jelenlegi nagyasszonyának: minden körülötte forog, ő pedig, ha éppen olyanja van (vagyis volt), nagylelkűen viszonozza a figyelmet. Csakhogy Isabelle két világban élt: egyrészt egy amerikai kertvárosban a családjával, másrészt a világ legszörnyűbb helyein. És nem tudta, talán nem is akarta letenni a háborús terheket, így szépen bevitte az egészet a tökéletesen berendezett amerikai otthonba. Ez a momentum nagyon hasonlít Susanne Bier Egy jobb világ című nagyszerű filmjére, ahol az afrikai menekülttáborban dolgozó orvos él két világban. Mindegy, hogy milyen messze zajlik tőlünk egy háború, előbb utóbb hatással lesz az életünkre.

Csakhogy Joachim Trier nem elégszik meg ennyivel: ezer másik szálat is indít a filmben, nem csoda, hogy nem tudja mindegyiket elvarrni. Mindenkinek van valamilyen titkokkal terhelt kapcsolata, a család valamennyi férfitagja olyan nőt választ, akivel nem lenne tanácsos együtt lennie, aki vagy nem viszonozza, vagy nem úgy viszonozza az érzéseiket. Belekapunk egy konfliktusba, aztán egyszer csak elhagyjuk, felveszünk egy másik fonalat, hogy nem sokkal később leejtsük egy harmadik szál kedvéért.

És bár a Hétköznapi titkaink kifejezetten szépen megcsinált film, a rendezőt időről időre elhagyja a jóízlése: ilyenkor alattomosan bekúszik a giccs, hogy jól kizökkentsen a történetből. De mindezek ellenére a film hat ránk, velünk marad, elgondolkoztat. Gyomorszájon ugyan nem vág, ahogy azt az Egy jobb világ vagy a távoli rokon, Lars von Trier jobban sikerült munkái tették, de ettől még működik.