Jean-François Richet vígjátékában két negyvenes apuka megy közös nyaralásra tinédzserkorú lányaik társaságában. A laza Laurent már elvált férfiként tengeti napjait, a nála jóval merevebb Antoine házassága pedig épp válságban, a neje valahol Ibizán lődörög, és isten tudja csak kivel és hogyan tölti az idejét. A két férfi tehát maga mögött hagyja Párizst, és felkeresi gyerekkoruk helyszínét, Korzikát, az útra pedig magukkal viszik kamasz lányaikat, Marie-t és Lounát. Louna szemet vet apja barátjára, miután egy kirándulás során együtt ereszkednek le a Szerelmesek Vízesésén.

Louna aztán addig kuszálja a szálakat, amíg egy őrült/részeg/őrült részeg pillanatban aztán tényleg meg nem történik a dolog a tengerpart homokján. A férfit persze gyötri a lelkiismeret-furdalás, próbálja eltusolni az ügyet, és csupán balesetként beállítani a történteket, a lány azonban épp őrült szerelmes, pofátlanul zsarolja a megtévedt, végig hevesen tiltakozó férfit, akit egyébként Vincent Cassel (A gyűlölet, Fekete hattyú stb.) alakít. Azaz az Egy őrült pillanat is gyarapítja azoknak a filmeknek (Karib tenger kalózai, James Bond, és még hosszan sorolhatnánk)  a sorát, amelyben az idősebb férfi oldalán fiatalabb nők tűnnek fel partnerként, sőt ezt ki is maxolja, amennyiben az idén ötvenéves Vincent Casselt egy 1996-os születésű lánnyal hozza össze. 

A helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy a lány rövidesen meglibbenti apja előtt a tényt, hogy a nyaralás alatt elvesztette szüzességét egy idősebb férfivel, az egyébként is rossz passzban lévő Antoine pedig idegbeteg nyomozásba kezd, hogy megtalálja és kicsinálja azt a "vén szart", aki megdöntötte az ő kis szeme fényét. Laurent persze lapít, de a saját lánya előtt nem tud sunnyogni, Marie ugyanis hamar kiszimatolja a viszonyt, ami nyilván nem tesz jót a kapcsolatuknak.

Az Egy őrült pillanat valójában a szintén francia Claude Berri 1977-es, azonos című filmjének remake-je, de a történet Hollywoodot is megihlette, a hét évvel későbbi Riói románc is ugyanerről szól, Michael Caine-nel és a még tizenéves Demi Moore-ral. Az eredeti változatot rendező Berri fia, Thomas Langmann producerként dolgozott a mostani filmen. A botrányairól híres Langmann pályája egyébként színészként indult apja filmjeiben a nyolcvanas évektől (tehát a '77-es eredetiben még pont nem játszott), aztán a kétezres évektől producerkedni kezdett, A némafilmessel még Oscart is kaptak.

A filmes az Asterix-remake-ekkel már szerzett némi tapasztalatot a régi mozik leporolásában, a 2008-as Asterix az Olimpián forgatásán (aminek egyébként rendezője is volt) például még le is tartóztatták, miután néhány prostituált és némi kábítószer társaságában találták, nem sokkal később pedig négy hónapot kapott, miután bántalmazta barátnőjét és gyermekének anyját, – néhány évvel később aztán elvett egy francia újságírónőt. Langmann élete egyébként szomorú:, anyja és fivére öt éven belül lett öngyilkos, apja pedig épp a fia balhéi után halt meg stroke-ban.

Az Egy őrült pillanatot végül az a Jean-François Richet dirigálta, aki a Halálos közellenség első és második részén, valamint A 13-as rendőrőrsön is dolgozott, majd nemrég A visszatérő rendezését is majdnem megkapta (bár az ausztrál John Hillcoat, Az út rendezője is esélyes volt), de az végül Alejandro González Iñárritu keze alá került – szerencsére. Richet egyébként nem végzett rossz munkát, amennyiben egy könnyed nyári filmet akart készíteni a '77-es eredeti aktualizálásával. Vannak egy az egyben átemelt jelenetek, meg egészen új szálak is, és a szereplőket is úgy válogatták össze, hogy igazodjanak a mai kor szépségideáljához (nem kell nagydarab bajszos férfiakat nézegetni, hála a jó égnek), de Korzika valószínűleg mindegyiküknél szebb.

Mondjuk az aktualizálást nem gondolkodták agyon az alkotók: a film alapján az elmúlt negyven évben nagyjából annyi változott csupán, hogy már nem élőzenére, hanem Lykke Li-slágerekre meg a Lean Onra bulizunk, és lépten-nyomon az istenverte wifit meg a térerőt keressük, hogy aztán megállás nélkül arról pofázzunk, hogy mit láttunk a Facebookon. Hogy tényleg csupán ebben lehetne megragadni a Z-generáció esszenciáját, azt én kérem ki a nevükben, a vetítés során nem is győztem kínosan feszengeni. Valószínűleg tényleg csak a legkínosabb apukák képesek így észlelni ezt a nemzedéket.

A helyzetkomikum szerencsére egy csomó poént szül, ami pont arra jó, hogy ha a tévében látnám a filmet, akkor nem kapcsolnék el – már csak a helyszínek miatt sem. Richet a végére azért megpróbál kicsit komoly lenni, és amikor Louna a Psychót megidézve, Norman Bates nyugtalanító mosolyával bámul a kamerába, azzal a néző tényleg kénytelen kicsit kitekinteni a filmből, ami akár egy drámába is torkollhatna, ez azonban a lezárásig nem történik meg.

Ha másra nem is, egy valamire azért mégiscsak jó volt az Egy őrült pillanat: mivel a bajszoktól mentes remake vetítésére az egyik legjobb, egyelőre szintén gyermektelen barátommal ültem be, a stáblista alatt az volt az első, amit egymáshoz intéztünk, hogy bárhogy is alakul, biztosan nem megyünk közös nyaralásra és biztosan nem nyúlunk egymás lányaihoz.