Melissa McCarthy az egyik legtehetségesebb női komikus a tévében, ez a Szívek szállodája és a Samantha Who? mellékszerepéből és Mike és Molly című sitcomból is kiderült. A filmes áttörés is sikerült neki, kitartó munkával és a Koszorúslányok emlékezetes mellékszerepével bizonyított, főszerepeket kapott, a Női szervekkel pedig végkép befutott. Aztán a férje, Ben Falcone komikus kitalálta, hogy rendező lesz, és ha már így alakult, akkor családon belül tartja a főszerepet is - megszületett a Tammy című film, amiben McCarthy már közel sem volt olyan jó fej, mint korábban, de még így is fényévekkel szerethetőbb vagy éppen hitelesebb volt, mint a legutóbbi, A főnök című filmben, amibe Falcone nemcsak rendezett, de producer és író is volt.

Hogy a férje miért akar kitolni a McCarthyval, az rejtély, ahogy az is, hogy miért vállal el egy olyan szerepet, amiben semmi, de most komolyan, SEMMI szerethető nincs. A Főnök egy olyan nő története, akit már gyerekként sem szeretett senki, úgy hordták vissza az árvaházba, mint más az elromlott CD-lejátszót a MédiaMarktba, és ez akkor sem változik meg, amikor már felnőtt, sikeres üzletasszony (az USA 47. leggazdagabb nője), és azt csinál a pénzével, amit akar. Persze innen lehet a legnagyobbat bukni, és Michelle Darnell bukik is, mert van neki egy ellenfele, a McCarthyhoz hasonlóan rém tehetséges Peter Dinklage (Tyrion a Trónok harcából), aki megszállottan akarja a nő vesztét. 

Michelle megy sittre, elveszti a vagyonát, és mivel árva gyerek volt és senkije sincs, a kóterből egykori asszisztenséhez költözik (Kristen Bell), mert a filmekben ez csak úgy megy, hogy a nő, akit kutyába nem néztél éveken át, és akinek a te bukásod miatt most valami nagyon tré melója van, az csak úgy befogad, annak ellenére, hogy a) pontosan tudja, mekkora gyökér vagy, és b) van egy lánya, akink a lehető legrosszabb társaság lennél. Persze az ilyen filmekben az ilyesmit egy szar poénokkal teli beszélgetéssel fel lehet oldani, ahogy az is nyilvánvaló, hogy az idillnek előbb-utóbb vége lesz, DE a film 86. percére kiderül, hogy Darnell alapvetően, a lelke mélyén egy Jó Ember, csak szeretni kell egy kicsit, és akkor viszontszeret, vagy valami hasonló.

Az egész film arra épít, hogy McCarthy vicces, és ha kamera elé áll, és elhangzik, hogy “tessék!”, akkor mindegy mi történik, meglesz a jelenet. Ez persze nem így van, kell egy rendes forgatókönyv és némi instruálás is - amikor Női szerveket vagy a Budapesten készült A kémet forgatta, akkor Paul Feig keze alatt volt, aki tudta, hogy lehet kihozni belőle a maximumot. A férjének erről gőze sincs, talán azért, mert túl közel áll hozzá, és nem tud objektív lenni, így nem szól rá, hogy te, Melissa, ez a jelenet így nem vicces. A film első felében poénnal, viccel nem nagyon találkozunk, McCarthy nagyon kínosan viselkedik, és már lassan elérünk odáig, hogy na jó, a én időm ennél többet ér, jön egy nagyjelenet, ami akár lehetne vicces is (a sütit áruló rivális cserkészlányok összecsapása), de mivel Falcone arányérzéke otthon maradt, így ez is átfordul gonoszkodó, nem összeröhögős, hanem szánalmas genyóságba.

Ez a legnagyobb baja a filmnek egyébként: a főszereplő egy seggfej, és túl sokára él odáig, hogy mi is megszerethessük. Ha McCarthy így folytatja, simán ő lesz a női Adam Sandler, ami, és most nem túlzok, kész sorscsapás lenne, mert egy kifejezetten tehetséges színész veszne oda a gagyifilmek tengerében.