A negyvenes évei elején járó rendezőt (de ő írta a forgatókönyvet is) gyerekkori emlékei inspirálták, egy olyan iskolába járt, amellyel szemben egy siketek számára fenntartott bentlakásos suli állt, vagyis Szlabospickij számára nem volt újdonság a jelnyelven kommunikáló tinédzserek látványa. Egy interjúban arról beszélt, hogy már kisfiúként egészen lenyűgözte, hogy kimondott szavak nélkül is lehetséges érzelmeket, sőt, teljes gondolatokat kifejezni egymás számára.

Csodálata aztán felnőtt korára sem szűnt meg, és mindenképpen szeretett volna egy modern köntösbe csomagolt némafilmet készíteni. Az azonban fontos kitétel volt számára, hogy ez semmiképp se egy stilizált némafilm legyen, hanem egy olyan, amelyben a szereplők némaságának oka és egyben funkciója is van. A törzs további érdekessége, hogy nem a nemzetközi jelnyelvet használják benne a szereplők, hanem az ukránt, ami olykor az orosz jelnyelvvel is keveredik, így azok, akik például az amerikai vagy a francia jelnyelvet ismerik, a film párbeszédeinek nagyjából húsz százalékát értik csak a rendező szerint. (Szóval A törzset nézni kicsit olyan, mint amikor a kilencvenes évek derekán, elenyésző némettudás birtokában néztük a Pro7-en a Csúcsfejeket meg a Simpson családot.)

Elsőre persze valószínűleg mindenkit zavarba ejt, hogy több mint két órán keresztül néz majd egy viszonylag lassú, hosszú snittekkel dolgozó filmet, amiben tényleg egy kukkot sem szól senki. Aztán rövidesen megnyugszik az ember, hogy a szereplők igenis kommunikálnak egymással, méghozzá nem is keveset (sokszor egyszerre több dialógust látunk a képernyőn), csak épp jelnyelven teszik ezt. És tényleg nem kell ahhoz előzetes ismeret, hogy szimplán a nonverbális kommunikációja alapján megértsük, ki a nagydumás, tanároknak visszapofázós karakter, vagy hogy összerakjuk, az iskolában a tanóra végét nem csengetés, hanem fényjelzés jelzi.

És ha már az oktatásnál tartunk, a film épp abban az iskolában forgott, amelyikben Szlabospickij is tanult, a történet főszereplője pedig egy Szergej nevű tizenéves fiú (a neve mondjuk számomra a filmből nem derült ki, de a sillabuszban ezt olvasom), aki frisshúsként kerül be egy hallássérültek számára fenntartott bentlakásos iskolába. A törzs pedig  talán épp abban a legerősebb, ahogy a beilleszkedés nehézségeit ábrázolja, amikor ismeretlen, kongó folyosókon kell bolyongani, és amikor teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha is otthonosan érezzük magunkat a helyen, ahol lennünk kell.

Szergejnek (Grigorij Fesenko) azonban rövidesen sikerül megtalálnia a helyét, megérti és elsajátítja a kollégiumi szokásrendszert, így a vele egyidős tagokból álló galeri tagjaként hamar kiveszi a részét a rablásokból, az erőszakból és az intézet két női lakójának futtatásából. Betagozódik a hierarchiába, a törzsben elfoglalt helyét azonban jól jelzi, hogy amikor a srácok falkába verődve menetelnek, Szergej többnyire a sor végén kullog. Ezért is ígérkezik jó kiugrási lehetőségnek a lányok bizniszének bonyolítása, a megüresedett pozíciót pedig azt követően kapja meg, hogy elődjét munka közben széttrancsírozza egy kamion.

Az egyik műszak végén aztán Szergej is befizet egy körre, és bár a lánynak semmi kedve munkaidőn kívül dolgoznia, végül belemegy a bizniszbe, így a fagyos ukrán éjszakában, egy koszos kazánházba zárkózva végül egymáséi lesznek. Igaz, egyáltalán nem romantikusan, de valami mégis történik kettejük közt, Szergej szívében legalábbis mindenképp, ezért aztán érzelmei miatt elkezd keresztbe tenni az üzletnek, ami miatt a törzs persze hamar kiközösíti a tagjai közül. Ráadásul még valami más is bekavar, a lány viszont újabb karrierlehetőségek reményében dobbantani készül az országból.

Szlabospickij a nyers erőszaktól a fiatalkorúak prostitúciójáig mindent kíméletlenül realistán ábrázol, és nagyon szívesen írnám, hogy aki látott már Larry Clark-filmet (mondjuk a nálunk tavaly bemutatott Szégyenteleneket), az nem fog meglepődni, de valószínűleg tévednék: A törzs olyan élményt ad, amit nehéz kiverni a fejünkből. A rendező például még csak véletlenül sem szerette volna Ukrajna szebbik arcát bemutatni, a sztori a szocializmus rothadó maradványai, sorsukra hagyott épületek és összefújt falak között bontakozik ki, de például a lassan zötykölődő furgonban munkaruhát öltő lányok képe is mélyen az ember emlékezetébe vésődik, akik aztán az éjszakára leparkoló kamionok sofőrjei között keresnek kuncsaftot.

A főszereplőnőt alakító Jana Novikova esetében okozott is némi gondot a szexjelenetek felvétele: csak 19 éves volt a forgatás idején, egy kis fehéroroszországi faluból származott (apró közösség konzervatív lakókkal), ahol Marc Chagall is élt egy időben, így sem ő, sem a családja, és legfőképpen a barátja nem akarta, hogy meztelenül lássák a képernyőn.

Meg kell mondjam, hogy a filmem szereplői nem jártak filmes iskolákba, és csupán kétféle filmet ismertek: az egyik a mainstream hollywoodi, a másik pedig a pornó. A kettő között nagyjából semmi

– mesélte Szlabospickij, aki emiatt különböző művészfilmeket mutatott az amatőr színészeknek, olyanokat, mint az Adéle élete, a Kilenc dal és persze a Kölykök Larry Clarktól. A fiatal színésznőre (merthogy folytatni szeretné a szereplést, és közben újabb ajánlatokat is kapott) akkora hatással volt az Adéle élete, hogy mindent átgondolt, kidobta a pasiját, és belement a pucér jelenetekbe, noha tudta, hogy ezt az otthoniak baromira nem fogják díjazni.

Novikova egyébként kéthetes korában vesztette el a hallását (állítólag azért mert szennyezett vizet ivott a család), aztán amikor az anyja hat-hét éves korában elvitte a Titanic egyik felirat nélküli(!) vetítésére, akkor döntötte el, hogy ő is filmekben szeretne szerepelni. Szülei azonban letörték a lelkesedését: siketként semmi esélye erre, mondták neki, inkább keressen valami mást. A lány azonban nem adta fel az álmait, és otthagyva a fősulit elhúzott Kijevbe, hogy bebizonyítsa, el tudja érni, amiről kislánykora óta álmodik. Tavaly nyáron egy interjúban azt mondta, hogy van otthon egy kópiája a filmből, és bár mondta a családnak, hogy nagyon szívesen megnézné velük, ők azóta sem látták a filmet.

Szlabospickij tehát határozott rendező, a kommunikációs korlátok ellenére sem félt nekivágni a feladatnak (A törzs előzménye egy szintén siketekkel forgatott rövidfilm volt), és jelnyelvi tolmács segítségével dirigálta színészeit, akikről azt mondta, ugyanúgy kezelte őket, mint a többi amatőr szereplőjét. A rendező olyan magabiztos volt, hogy sikerült megszereznie Kijev egyik legjobb és legdrágább hangmérnökét, Szergej Sztyepanszkijt is, akinek egész konkrétan azt mondta, hogy valójában neki kellene fizetnie azért, hogy dolgozhat a filmjén, hiszen a legtöbb kollégájának esélye sincs arra, hogy részt vegyen egy ilyen különleges projektben. Sztyepanszkij pedig tényleg remek munkát végzett, a párbeszédek helyett nyilván a háttérzajok kerülnek előtérbe, a leggyakoribb, amit hallunk, az a léptek zaja. Tehát a talpak alatt ropogó hó hangja vagy a kongó folyosókon lépdelő cipők kopogása nagyjából úgy kíséri végig a történetet, mint mondjuk Pálfi György Hukkle című filmjében a csuklás. (A stáblista alatt is érdemes figyelni/fülelni.)

A törzs  – egyetlen látványosan megcsináltra sikerült verekedős jelenetét leszámítva – nemcsak erős, hanem fontos mozi is egyben: korábban is szerepeltek már halláskárosultak képernyőn, de ez az első olyan nagyjátékfilm, amelyben kizárólag siketek szerepelnek. A látottak olykor egészen sokkolóak, a történet pedig egyenesen földbe döngöli a nézőt. Különösen azokban az időkben, amikor a Tumblr egyik jelentős szeglete posztszovjet országok ironikusan tálalt jellegzetességeire dobálja a lájkjait. Szlabospickij erősen korhatáros filmjétől ugyanezt kapjuk, csak jófejkedő idézőjelek nélkül.