Meglehetősen sok előítélettel ültem be az új Dzsungel könyvére, mert az eredeti Disney-rajzfilmet egyáltalán nem szerettem. Miközben Kipling könyve a gyerekeknek nagyon fontos, meghatározó mű, a Disney teljesen kiherélte a történetet, és az animációba szinte csak rihiröhi meg tánc került, sztori alig. Az egész olyan, mint valami nagy, egyórás vidámkodás.

Attól féltem, hogy most sem kapunk majd semmit a könyvből, csak a rettegés gombot tekerik magasabbra, hogy lehessen félni a félelmetes Sir Kántól és sírni a dzsungel kegyetlen törvényein. Az utóbbi időben alig voltam olyan gyerekfilmen, amin ne lettek volna zokogó tömeget, a Dínó tesó és Zootropolis vetítéséről is zokogórohammal küzdő gyerekeket menekítettek ki a szerencsétlen szülők, akik kukoricával együtt ötezer alatt már meg sem úsznak egy mozit, de valakinek két vagy három gyereke van, akkor akár tízezer is lehet egy családi mozizás.

És mégis újra meg újra kifizeti az ember ezt a pénzt, mert aztán egyszer csak jön egy olyan film, mint a Dzsungel könyve, ami annyira tökéletes, sőt szinte csodálatos, hogy valóban igazi családi élményt nyújt. Már sokszor leírtam, hogy én nem igénylem, hogy mindenféle összekacsintós poénokkal és minőségi krimibe illő fordulatokkal elégítsenek ki a film készítői, hatos karikás filmre tényleg csak azért ülök be, hogy a gyerekeknek jó legyen. Ne harsány, gagyi, követhetetlen és félelmetes, hanem egyszerűen jó. Na a Dzsungel könyve pont ilyen, és még ráadásul gyönyörű is.

A bugyuta rajzfilmhez képest felturbózták a sztorit, vittek bele néhány új jelenetet, de azért nem annyira, hogy ne legyen követhető. Ráadásul mivel ismerős történetről van szó, az egész film nagyon otthonos a gyerekeknek. Egy nyolcéves és egy ötéves lánnyal ültem be a moziba, előbbit előre felkészítettem, hogy a tigris félelmetes lesz, de még csak ezzel sem volt baj. Volt két-három ijesztő jelenet a filmben, ennyi közel két órába szerintem belefér, inkább a feszültség volt a jellemző az egészre, amit jól oldottak poénokkal, cuki állatottak, és néha dalbetétekkel is.

A látvány pedig egészen zseniális. Pedig a 3D szemüveg és CGI engem pontosan olyan hidegen hagy, mint Mauglit az emberek világa, de itt egészen lenyűgöző volt a digitális technika, minden állat annyira élethűnek tűnt, hogy tíz perc után már nem is nézte a szemem az eltéréseket, csak egyszerűen átadtam magam az élménynek. Az emberben persze ilyenkor felmerül, hogy hamarosan már színészekre sem lesz szükség, és mennyire lehet hiteles egy olyan film, amit kizárólag kék háttér előtt vesznek föl? De ha ezen csak a film után mereng az ember, nem közben, az azt jelenti, hogy a készítők jól végezték a dolgukat. Remek választás volt a főszereplő (Neel Sethi), sőt kivételesen a magyar szinkron is, minden modorosság és mesterkéltség hiányzik belőle, a gyerekes alakítás és gesztusok pedig azonnal beszippantják a kicsiket és elhitetik velük, hogy Mauglival mindig minden rendben lesz.

A Dzsungel könyve nem csak technikailag szép, hanem mondanivalójában is, az állatok összefogása, a farkasok törvényei, vagy Maugli apró kis trükkjei és eszközei, ami őt igazából emberré teszik, mind tanulságul szolgálnak. Igazi családi mozi a Dzsungel könyve, olyan, amiért tényleg érdemes moziba járni.