Talán kissé megkésve, de mozikba került az egyik legnépszerűbb telefonos játék filmes adaptációja. Volt egy időszak, amikor a csapból is az Angry Birds folyt, és még a leghárdkórabb gémerek is egyetértettek abban, hogy valószínűleg ez a végtelenül egyszerű ötletre épülő koncepció a világ legnépszerűbb játéka.

Ez az időszak azonban elmúlt, 2014-re 73 százalékkal esett vissza a cég profitja, és a facebookos játékok Apple-jének számító Zynga példája is mutatja, hogy a mobilos játékok körüli hájp pont annyira rövid életű, mint amennyi idő egy ilyet végigjátszani. Ezért is tűnik kicsit későinek egy Angry Birds-mozifilm, és nem véletlenül volt végig radar alatt minden a projekttel kapcsolatos hír. Pedig az Angry Birds tényleg egész vicces, az animáció nagyon cuki, és még videojáték-adaptációként is megállja a helyét.

Meglehetősen nehéz dolga van ma egy nagy költségvetésű animációs filmnek, ha nem a DreamWorks, a Disney vagy a Pixar gyártja, ráadásul a Sony a Hotel Transylvanián kívül nem is tudott igazán semmi emlékezeteset csinálni az elmúlt 10 évben. Így kapóra jött az Angry Bird-franchise, ami papíron kb. nyomtatott pénznek tűnhetett. Szeretik kicsik és nagyok, tökéletesen marketingelhető plüssfiguráktól a százezredik játékig, és a színes madarak kontra zöld malacok koncepciót még az Isten gyerekmesének teremtette.

A film értelemszerűen a puzzle játékvilágát bővítette ki annyival, hogy megmutatta milyen a madarak világa. Nem tudnak repülni, mindig boldogok, nagyon színesek, és a nagy részük tökhülye. Ebből a naiv idillből lóg ki teljesen Piros, a dús szemöldökű madár, akinek komoly dühkezelési problémái vannak. Rajta kívül csak 2-3 madár képtelen beilleszkedni ebbe a végtelenül boldog közösségbe, és szerencsére a készítők is érezték, hogy rájuk kell helyezni a hangsúlyt.

és akit a nagyon fejlett igazságérzete is tökéletes főszereplővé tesz. Kicsit olyan, mint egy kommentelő: addig veszekszik, problémázik, rikácsol valamiről, ameddig be nem bizonyosodik, hogy igaza van. Csatlakozik hozzá még egy nyilvánvaló önértékelési problémákkal küzdő haver (Bomba) és egy idegbeteg figyelemzavaros (Chuck), illetve a csöndes, de veszélyesnek tűnő óriás, Terence. Ezek mind a játékból ismerős karakterek, a játékból megismert képességeikre alapuló személyiséggel. Az Angry Birds végig nagyon ügyesen építkezik a saját maga által épített (vagy lerombolt, ugye) világból, és még úgyis leesett a legtöbb utalás, hogy alapvetően sosem érdekelt a játék.

A boldog madárközösségből kivetettek közti párbeszédek meglepően viccesek, bár az egész filmen érezni lehetett, hogy írók nem tudják pontosan, kinek is akarnak szólni a poénok. Az elején még simán attól féltem, hogy a gyerekfilmek gyógyíthatatlan betegsége, az alibi forgatókönyvírás non plus ultrája, a börleszkezés lesz végig jellemző a film humorára, aztán elkezdtem rettegni, hogy nem is börleszk lesz ez, hanem altesti humor, ami meg aztán tényleg mindennek a legalja.

Aztán megint váltás, és legnagyobb meglepetésemre pillanatonként akad egy-egy okos, ötletes rejtett poén valahol, vagy kreatív kikacsintás arra, hogy ez mégis csak egy játékfilm. A legvégén aztán már kezdett gyanús lenni, hogy lehet: itt alapvetően nem is gyerekeket célozták.

Arra ugyanis nincs magyarázat, hogy mi szükség egy ennyire cuki, mégis kicsit szemétkedős világban abortuszos, pedofilos vagy éppen meleg poénokat nyomni, amit a gyerekek úgysem értenek, a felnőttek viszont elkerekedett szemmel konstatálhatják, hogy wow, erre most tényleg szükség volt? Nem viccelek, a filmben olyanokat mondanak, hogy a sok gyerek ellen szedjenek antifióka tablettát, az állandóan ölelkezni akaró karakterre megjegyzik, hogy rajta kívül senkiből sem néznék ki, hogy gyerekeket rabol, és Chuckról valamiért nagyon el akarták mondani a készítők, hogy a férfiakhoz vonzódik. Ami egyáltalán nem baj, csak minek? A történethez nem ad semmit, a karakterhez pláne, az az idő meg szerencsére rég elmúlt, hogy a közönség tuskóbbik fele viccesnek találja, ha egy meseszereplő látszólag homoszexuális.

Egészen elképesztő, hogy a külön-külön is jól elkülöníthető, egyedi szereplők helyett az Angry Birds PR-csapata úgy érezte érdemes a soundtrackkel megtolni a film reklámértékét. Na, most mutatom milyen zenék mentek film alatt. Mit mentek, a játékidő egyötöde kvázi musicalként működött:

• Rick Astley
• Limp Bizkit
• Scorpions
• Steve Aoki
• Imagine Dragons

Mintha egy zenei fesztivál 2017-es lineupja lenne, nem?

Ez a kettősség, ami kicsit megöli a filmet. Pedig ennyire imádnivalóan édes kis madárfiókákat még nem gyártott talán senki, a malacok és a madarak összecsapása tényleg olyan, mintha valakinek a telefonos játékából emelték volna át, és Pirost alig választja el valami attól, hogy ne antihősként kezelje a néző. A nagyon rossz zeneválasztás, erőltetett zenés jelenetek, inkoherens humor, illetve a film érthetetlen utolsó jelenete (ami lehet valami játékos utalás és csak én nem értem) kicsit lefelé húzza filmet, de igazságtalan lenne azt mondani az Angry Birdsre, hogy nem vicces. Az, sokszor kifejezetten az, de egyik pillanatban sem éreztem azt, hogy a felnőttekből és gyerekekből álló közönség képes kétszer együtt röhögni egy poénon.