Reggel hét: ébredés, kávé, zuhany, reggeli. A cannes-i árszabás mellett elképesztően fontos, hogy minél több, saját hűtőből elővett, bolti áron vásárolt kaját együnk a nap során, a bőséges reggeli így a nap egyik fontos pontja. Utána loholás a Croisette-en, hogy odaérjünk fél 9-ig a Lumiére-be.

Igazság szerint idéntől kezdve a reggeli vetítések már több teremben mennek párhuzamosan, de hát nem azért utaztunk ennyit, hogy a világ második legjobb vetítőjében nézzünk meg bármilyen filmet. Egy 2500 fős moziba pedig időben meg kell érkezni, ha jó helyet akarunk és mondjuk egymás mellé.

Egy nap alatt három háromórás filmet sikerült ledarálnom egymás után: az új Park Chan-Wookot (az Oldboy rendezője), az Arany Pálma-esélyes német versenyfilmet, majd Andrea Arnold (Akvárium) első amerikai filmjét, az American Honeyt. 

Szeretem azt a nőt, aki melletted lettem

Mi a film? Park Chan-Wook dél-koreai rendező, akit főleg az Oldboyról lehet ismerni. Idén egy csavaros erotikus thrillerrel érkezett meg a cannes-i versenyprogramba, az a címe, hogy A szobalány.

Milyen a film? Annak ellenére, hogy itt Cannes-ban eléggé lepontozták a kritikusok, nekem kifejezetten tetszett. A kosztümös erotikus thriller eléggé riasztó műfajnak hangzik, de a végeredmény egyáltalán nem lett az, viszont elég nehéz úgy írni a a történetéről, hogy semmilyen fordulatot ne lőjek le benne. Az elejét talán el lehet mesélni: az a mesterterv, hogy egy dél-koreai szobalányt bejuttatnak egy előkelő japán hölgy szolgálatába, hogy a bizalmába férkőzve segédkezzen az elcsábításában. Egy viktoriánus angol regényt ültettek át a viktoriánus Koreába, a sztori ugyanis a japán megszállás idején játszódik, és elég izgalmas ahhoz, hogy 145 percen át is lekösse figyelmet, főleg mert elég pazar kiállású, már ami a helyszíneket és a jelmezeket illeti. Ettől még sok benne az ismétlés, és a feleslegesen hosszúra nyújtott szexjelenet (az utolsó szinte teljesen szükségtelen is), de a története annyira tetszett nekem, hogy még ezt is megbocsátom neki. A szobalánynak már magyar forgalmazója is van, így nemsokára otthon is megnézhetjük majd.

Tanuld meg szeretni magad

Délre vége is az első filmnek, van idő internetet, kávét, vizet szerezni (ezek vannak ingyen Cannesban), és el lehet ropogtatni a táskák titkos zsebében becsempészett kekszeket is. 

Mi a film? Ekkorra már egész fesztivál attól visszhangzott, hogy tutin a német versenyfilm, a Toni Erdmann nyeri majd az Arany Pálmát, annak ellenére, hogy Jim Jarmusch, Oliver Assayas vagy Pedro Almodóvar első vetítései még bőven hátravoltak, de pont az ilyen nagy nevek között szokott bejönni az a forgatókönyv, hogy valami korábban szinte teljesen ismeretlen rendező, itt most Maren Ade, jön a háromórás drámájával, és mindenki elől ellopja a showt. (A Toni Erdmannak végül ugyanaz a Sony Classics vette meg a forgalmazását, akik a tavalyi pozitív fogadtatás után a Saul fiára is lecsaptak, majd szépen vezették a film kampányát egész az Oscar-díjig. Meglátjuk, mire mennek ezzel a filmmel, szerencsére már hazai forgalmazó is van, így a magyarok sem maradnak le erről a gyöngyszemről.)

Milyen a film? A sajtóvetítésen annyira jól fogadták a Toni Erdmannt, hogy többször bele is tapsoltak, de én pont ekkor nem tudtam ott lenni, mert ütközött a Zsigmond Vilmos film vetítésével. Így egyetlen esélyem maradt a megnézésére: ha sikerül befurakodnom a három órás futamidőre való tekintettel délután háromkor tartott vörös szőnyeges vetítésére.

Délután három:

Rá kellett szánni az időt, de végül csak sikerült: bejutottam a Toni Erdmann vörös szőnyeges premierjére, és utólag nagyon örülök, mert én is teljesen biztos vagyok abban, hogy ez a film nyeri majd az Arany Pálmát, és hatalmas élmény volt, hogy életemben először az alkotókkal együtt láthattam. Ennek a sztorijáról is nagyon nehéz írni, mert annyira őrült és kiszámíthatatlan az egész, hogy nem szeretnék bármit is lelőni a teljesen elképesztő fordulatokból. Legyen elég annyi, hogy a sztori látszólag arról szól, hogy egy férfi úgy dönt, hogy meglátogatja a Bukarestben dolgozó lányát, aztán minden egészen másként alakult, mint ahogyan ők ketten azt bármikor is képzelték volna. A Toni Erdmannon rengeteget lehet nevetni, nekem időnként a hasam is megfájdult már a hosszú percekig tartó röhögéstől, és vörösre tapsoltam a tenyeremet minden alkalommal, amikor valami őrültség miatt bele lehetett tapsolni a filmbe. De ettől még a Toni Erdmann egyik legfőbb érdeme, hogy egészen komplex saját világa van, éppen ez indokolja a három órás hosszt is: ahhoz, hogy a második órában működni tudjanak a poénjai, ahhoz alaposan meg kell rajzolni a karaktereket, kapcsolatukat és a hátterüket.

Itt az előzetese, egyelőre németül, francia felirattal:

És a nagy nevetések mellé azért kemény gyomrosokat is bevisz a film: egy olyan munkától hajszolt, teljesítményorientált, a mindennapok szürkeségétől egészen humortalan nő a főszereplője, akinek a berendezetlen újépítésű lakásban zajló életével egészen könnyű együtt rezegni. Ez Sandra Hüller elképesztő színészi alakításának is köszönhető, nagyon jó őt nézni akkor is, amikor a kanapét a lábára ejti, és akkor is, amikor egy borzalmas szabású, rettenetesen szűk ruhából próbál éppen kibújni. Az érzelmi csúcspontokon azonban nem csak nevetni lehet: a Toni Erdmann éppen azért őrjített meg mindenkit itt Cannes-ban, mert egyszerre nagyon szomorú és felkavaró, és közben észvesztően életvidám és szertelen, és hát pont az ilyen váratlan meglepetéseket szeretik annyira ezen a fesztiválon. Mindenesetre én sosem gondoltam volna, hogy egy Whitney Houston-számon fogom kisírni a két szememet. 

A legfurább helyeken találjuk meg a szerelmet

Este hét: Elmondhatatlan lelkiállapotban szabadultam a Toni Erdmannról este hatkor, és utólag visszagondolva nem biztos, hogy jó ötlet volt rögtön beülni a brit Andrea Arnold első amerikai filmjére, az American Honey-ra, ami a változatosság kedvéért szintén egy háromórás film volt. Azóta már tudom: Toni Erdmann elvett belőlem valamit, majdnem másfél napon át semmi olyat nem tudtam Cannes-ban nézni, ami egy kicsit is hatással lett volna rám. 

Mi a film? Andrea Arnold nyert már Oscar-díjat a Wasp című rövidfilmjéért, a Red Roaddal és az Akváriummal a zsűri díját nyerte Cannes-ban, majd tett egy kis kitérőt egy Üvöltő szelek adaptációval, majd most a negyedik filmjében a brit valóság helyett Amerika legmélyére nézett az American Honeyban, amiben főleg amatőr szereplőkkel, valamint Shia LeBeouf-fel dolgozott együtt.

Milyen a film? A film egyik első jelenetében azt látjuk, ahogyan fiatalok felszabadultan táncolnak egy szupermarketben, mert a rádióban éppen Rihanna és a We Found Love szól. Ezen a ponton úgy tűnhetett, hogy iszonyú energikus és féktelen kaland lesz American Honey, de később sajnos kiderült: sajnos nem sok újdonság van benne, amit ne láttunk volna korábban a témában. A hangulata és ereje van a filmnek, ez elvitathatatlan, és a főszereplő lány, Sasha Lane is óriási találat: a nélkülözésben élő lánynak rendkívüli lehetőség az életében, amikor azonnal fizető munkát kap, méghozzá egy egészen furát. Egy nagy csapat tinédzser busszal járja Amerikát, hogy mindenféle magazin előfizetéseket adjon el, de ez igaziból teljesen lényegtelen is, mert az egész csak apropó arra, hogy a gondtalan fiatalok éljék a gondtalan fiatalságukat.

Nem is lenne semmi gond az American Honeyval, de a sztorija sajnos semerre sem tart, folyamatosan ismétli önmagát, és sajnos nekem ebben a műfajban sokkal erősebb és meghatározóbb volt a Spring Breakers, amiben James Franco és Selena Gomez játszotta azt a karaktert, amit most Shia LaBeouf és Sasha Lane. Ettől még ismerek olyan embereket, akik a vetítés végén a levegőbe öklöztek és visítva tapsoltak - ők egészen biztosan nem egyenesen a Toni Erdmann vetítéséről jöttek.

Este tizenegy: Hullaként alvás. (A történeti hűség kedvéért elárulom, hogy A szobalány és a Toni Erdmann között megnéztem egy másfél órás amerikai vámpírfilmet, de annyira rossz volt a Transfiguration, hogy nem is akarok rá szót pazarolni, csak az időmmel számolok el.)