A Pénzes cápát visszafogott taps fogadta Cannes-ban, ami teljesen érthető reakció. Jodie Foster negyedik rendezése ugyanis a közepesnél is közepesebb film lett, de legalább igazi film. Nagy hollywoodi stúdió készítette, nagy sztárokkal, de nem valaminek a huszonhatodik folytatása, nem egy újabb franchise, száz százalékban CGI-mentes, és hála a jó égnek nincs benne egyetlen mutáns sem. 2016-ban eljutottam oda, hogy már ennek is örülök, mert ha még egyszer meghallom, hogy Marvel univerzum, lefejelek valakit.

A Pénzes cápát három középkorú ember készítette (a két főszereplő Julia Roberts és George Clooney) jó eséllyel szintén középkorú embereknek. Olyanoknak, akik egyáltalán nem örülnek annak, hogy az eddig bemutatott X-Men-filmek mellett a közeljövőben legalább fél tucat jöhet még, hogy Hollywood tojik rájuk és már szinte kizárólag a 14 éves fiúknak forgat filmeket. Mondjuk ettől még nem ártott volna egy eredetibb történet, mert az amúgy profin megcsinált Pénzes cápa legfőbb hibája az, hogy ezt a sztorit már láttuk párszor. Persze nem egy az egyben így, de mégis.

Clooney egy Lee Gates nevű műsorvezető-befektetési tanácsadót alakít, aki tévéműsorában szórakoztató formában próbál gazdasági híreket, tőzsdei tippeket adni. Roberts az adásrendezője, ő mondja a műsorvezető fülére a tényeket, amikor Gates túlságosan elmerül az önfényezésben. (Valójában nem ezt csinálja egy adásrendező, de ilyen részleteken ne akadjunk fenn.) Egy nap aztán egy pisztollyal és bombával felszerelkezett kisbefektető, Kyle (Jack O'Connell) sétál be a stúdióba, hogy élő adásban kérje számon Gatest, akinek sikerült olyan jó tőzsdei tippet adnia, hogy Kyle összes pénze elveszett.

Innentől a Pénzes cápa egy klasszikus túszejtős film lesz a végén némi csavarral, amit azért lehet sejteni előre. Foster egyszerre akar a médiáról és a pénzpiacokról beszélni, meg azért egy kicsit papolni is a becsületről meg a szolidaritásról. Ami a dolog pénzügyi részét illeti, a film mondanivalója egyszerűen összefoglalható: totál hülyék vagyunk a pénzügyekhez, és nemcsak azért, mert ez például Magyarországon sem része tananyagnak még most, a 21. században sem, hanem mert vannak, akiknek az az érdeke, hogy a legegyszerűbb műveletet is addig bonyolítsák, amíg rajuk kívül mindenki jól el nem veszik benne. A média pedig, beleértve a közösségi médiát is, már úgy átformált minket, hogy akkor is csak a posztjaink, a videóink meg a tweetjeink izgatnak minket, ha egy ember élete a tét.

Bár a film végi nagyjelenetben többször elhangzik, hogy a történet bonyolultabb annál, minthogy vannak rossz emberek, akik átverik a naiv, de jószándékú kisembereket, valahogy ennél több tanulsággal mégsem tud szolgálni a Pénzes cápa. Mert azt, hogy "rossz emberek csak a nyolcéves gyerekek fejében léteznek", a manipulatív főgonosz mondja ki, aki amúgy is folyton hazudik, legalább három magánrepülője van és még a feleségét is megcsalja.

Kicsit olyan a Pénzes cápa, mintha Foster fogta volna a pénzügyi válságról szóló A nagy dobást, meg egy csomó médiakritikus filmet A Hálózattól a Született gyilkosokig és gyúrt volna belőle egy újat. Egy kicsit egyszerűbbet, egy kicsit közérthetőbbet, könnyebben befogadhatót. Ami tekintettel arra, hogy hányan értették meg teljesen A nagy dobást, némileg érthető is. De eredeti történet és igazi mélység híján a Pénzes cápából nem marad bennünk más, mint egy-két valóban szellemes jelenet, meg az a jó érzés, hogy végre láttunk egy filmet a moziban.