2010-ben szinte értelmezhetetlenül nagy sikere volt Tim Burton Alice Csodaországban című adaptációjának. Valójában nem is a megvalósítás volt forradalmi, inkább csak jó időben készült el a film: Johnny Depp még épp a csúcson volt, a 3D-s filmeket zabálták a nézők, az Avatarnak is elég volt látványos harcokkal szolgálni, a történettől senki sem várta el az eredetiséget. Alice-nek szerencséje volt: a  3D és Johnny Depp elég volt a több mint 1 milliárd dolláros bevételhez. 

Azóta eltelt hat év, és megváltozott néhány dolog a filmes piacon. Akkoriban márciusban vígjátékokat, felnőttebb közönségnek szóló akciófilmeket küldtek mozikba, csak nagyon ritkán mutattak be év elején olyan  blockbuster filmeket, amik nagy költségvetés és marketing mellett élen járnak a számítógépes animáció alkalmazásában is. Ezeknek a filmeknek a nyár a főszezonja, főleg a tinédzsereket célozzák velük, akik az elgondolás szerint a vakáció ideje alatt jobban ráérnek moziba menni. 

Az Alice Csodaországbannak 2010 márciusában olyan filmekkel kellett megküzdenie, mint Leonardo DiCaprio és Martin Scorsese Viharsziget című filmje vagy Matt Damon és Paul Greengrass közös projektje, a Zöld Zóna. Egyik sem tudta megközelíteni az Alice bevételeit. Most májusban ezzel szemben ott van az új X-Men film és az Angry Birds játék feldolgozása is, a Tini Nindzsa teknőcök kalandjainak második része vagy a Szemfényvesztők folytatása is.

Ehhez jött hozzá, hogy a közönség véleménye is megváltozott Johnny Depp-ről, és már közel sem az körülrajongott figura, aki 6 évvel ezelőtt volt. Bár a valódi filmben szinte marginális a szerepe, a marketing jelentősen épített rá: ha az első rész sikerét részben neki tulajdonítjuk, akkor a második rész bukása részben az ő számlájára is írható.  

Azért szántam két bekezdést a körülmények ecsetelésére, mert már az első rész is ezen állt vagy bukott, az, hogy mi került a vászonra, az majdnem teljesen mindegy volt. Az 2010-es Tim Burton-féle film sem a legjobban sikerült adaptáció, de legalább a rendező rutinja nem engedte, hogy teljesen logikátlan és unalmas legyen a végeredmény.

A folytatás története szerint Alíz a Csoda nevű hajó kapitányként járja a tengert és filmünk elején tér vissza Kínából Londonba, ahol szembesülnie kell azzal, hogy mennyire megváltozott minden, míg távol volt. A hajóscégnek a tulajdonosa, Hamish (Leo Bill) korábban megkérte a kezét, de a lány nemet mondott neki, és minden konfliktus, ami a valóságban játszódik erre vezethető vissza, mert ezért veszi el tőle a kapitány rangot és sorozná le egyszerű adminisztrátorrá, ráadásul még az is eldöntheti, hogy a családi házuk marad meg vagy a hajója és a karrierje.

Vagyis Alice-nak választania kell saját ambíciói és az édesanyja között, a kérdés elől pedig Csodaországba menekül, nem meglepő módon egy különös tükrön keresztül, ahol az Őrült Kalapost kell megmentenie, mert teljesen kikészült. Először azt hitte, hogy meghaltak a szülei, aztán egy családi relikvia előkerülése után már meggyőződése, hogy mégis életben vannak, de ezt senki nem hiszi el neki. Kivéve Alice-t, aki a való élet problémái elől menekülve fejest ugrik a mentőakcióba és még attól sem riad vissza, hogy visszautazzon az időben, amiről természetesen jó előre elhangzik, hogy nagyon veszélyes. A meglepően unalmas, de nagyon látványos kezdő képsorok után egy ideig úgy tűnik, hogy minden fontos lesz, ami a valóságban játszódik. De ahogy elkezd menekülni, olyan szinten pörögnek az események, hogy a főhősben fel sem merül, hogy közben mi lehet odaát az édesanyjával.

Úgy tűnik cél volt, hogy a Csodaországban történtek áthallással működjenek Alice valóságban meglévő problémáira. Csak sajnos az időutazással súlyosbított filmben viszonylag véletlenszerűen követik egymást az események, és talán a helyszínből adódóan nem gondolták problémának, hogy néha még a saját magának felállított szabályokat sem muszáj betartani. Ezzel viszont semmi súlya nincs a történetnek, esély sincs rá, hogy azt érezhessük: vizuális rágógumi helyett egy picivel többet is kaptunk.

Úgy tűnik Csodaország elborult helyszíneinek megjelenítésén volt a hangsúly, ezenkívül még néhány faék egyszerűség szóvicc kidolgozására jutott idő, amik szinte kizárólag a film új szereplőjével, az Idővel (Sacha Baron Cohen) kapcsolatosak. Az ő minionjaira (másodpercek) is többet szántak 5 percnél, de ezen kívül senki nem tud érdekes vagy vicces maradni a szereplők közül. Alice kifejezetten semmilyen hős, hiába rezonál a mesebeli küldetése a valódi problémáival, de ezt csak a végén, szinte kötelező jelleggel ismeri el, nincsenek meg a folyamatosan adagolt párhuzamok vagy kikacsintások ahhoz, hogy felépüljön a sztori. 

Az Őrült Kalapos megmentése indítja be az eseményeket, mert "nem a régi és jajj mi lesz velünk nélküle". Johnny Depp alakításában viszont egyáltalán nem egy olyan figurát látunk, akit tényleg érdemes lenne megmenteni. Egy ponton Alice (Mia Wasikowska) is sokat veszít a szimpátiából, mert miért szurkolna a közönség valaki olyannak, aki az apokalipszist is kockáztatja, csak hogy a küldetése teljesüljön? Vagyis jobban járunk, ha a történetet elengedjük, és nem marad más mint ez a teljesen elborult világ, amiből viszont meglepően keveset látunk. Sajnos néhány jól átgondolt és látványos jelenetet leszámítva általában egy unalmas karaktere arca teríti be a vásznat, néha kicsit távolabbról is mutathatta volna őket a kamera, hogy egyszerre lássuk a szereplőket és a környezetüket.

A szóvicceket leszámítva más poén nem nagyon van a filmben, mindenki nagyon komolyan veszi magát. Ráadásul néhány ember személyes sértődöttsége meg szomorúsága elég indok ahhoz, hogy az egész világot veszélybe sodorják, senkinek nem jut eszébe, hogy ez esetleg túlzás. Csak az egyéni célok számítanak, egyébként mindenki megpusztulhat nyugodtan. Általában azért szurkolunk, hogy az ilyen embereket megállítsa valaki, de az Alice Tükörörszágban nem szolgál ilyen karakterrel.

A színészek teljesen eltűnnek a smink, a jelmezek és a digitális trükkök mögött, a forgatókönyvtől pedig minimális segítséget kapnak. Johnny Depp kalaposa alig szerepel, de ez inkább pozitívum, mert a legtöbb pillanata bárgyú vagy unalmas. Helena Bonham Carter, mint a Szívkirálynő, ennél többet érdemelne, bonyolultabb feladatokra is képes, mint egy állandóan rikácsoló hárpia. Anne Hathaway tökéletesen ártatlan. ha kikerülne a filmből, nem biztos, hogy túl feltűnő lenne a hiánya. Sacha Baron Cohen, mint az Idő kapott több lehetőséget arra, hogy megformáljon egy igazi karaktert: szerencsére él a lehetőséggel, de ettől még csak a vakok között lesz félszemű. 

A filmet velem együtt néző közönség ráadásul pont a legdrámaibb jelenet közben nevetett fel a leghangosabban. A szünettel előkészített pillanat súlytalan, szinte saját maga paródiája, pedig ennek kellett volna a film érzelmi csúcspontjának lennie. Ebből világosan látszik, hogy a film totális kudarcot vallott, megragadt az egész egy vizuális rágógumi szintjén.