Habár a hivatalos amerikai premiernek szeptemberben lesz a 30 éves évfordulója, a Pannónia Entertainment jóvoltából júniusban megint a mozikba került a Kék bársony, David Lynch mai napig hátborzongató thrillere, ami még 2016-ben is úgy tudja borzolni a kedélyeket, mint 1986-ban.

A Kék bársony mindent egyesít, amiről David Lynchet ismerni szokták: a kisvárosi idill keverése a brutális erőszakkal, a vonzódás az ötvenes-hatvanas évek amerikai popkultúrája iránt, a bizarr humor, a kegyetlen, szinte túlvilági figurák, és az álomszerű, meghökkentő képekben és ritmusban előadott történet mind ott van benne. Lynch karrierje szempontjából a legjobb pillanatban jött a Kék bársony, a Radírfej és Az elefántember sikere után az 1984-es Dűne-adaptáció rossz szájízt hagyott benne, és a legtöbb nézőjében is. Még messze volt attól, hogy a Twin Peaks népszerűségével az egész Egyesült Államok megismerje a nevét, de a Kék bársonnyal sikerült lefektetnie az alapját annak.

A történet a következő: egy egyenes, de ravasz fiú (Kyle MacLachlan, aki ennél jobban sosem volt Lynchnek öltöztetve) visszatér a szülővárosba, amikor apja lebénul. A kórház felé menet talál egy levágott fület egy mezőn, de úgy dönt, hogy szórakozásból elkezdi saját maga kinyomozni az ügyet, ebben segít neki a helyi nyomozó lánya (Laura Dern) is. A nyomozás során eljut Dorothy Vallens énekesnőhöz (Isabella Rossellini) és az őt sakkban tartó, terrorizáló, pszichopata Frank Booth-hoz (Dennis Hopper), és elkezd szépen lassan süllyedni az ártatlan kisváros addig ismeretlen sötét oldalának mocskában.

Mára a Kék bársony az egyik legnagyszerűbb amerikai filmnek számít, Lynch karrierjében pedig vitathatlanul az egyik csúcspont. De a premiernél nem volt ez így: Roger Ebert, akkori amerikai kritikusguru például egy csillagot adott rá a négyből, és harsányan kritizálta az erőszakossága, és a nőgyűlölete miatt. A Washington Post sem volt meggyőzve, Lynch fantáziáját Federico Fellinihez hasonlította a kritikus, de hozzátette, hogy a képességei mindig az elképzelései mögött loholnak. Ráadásul a kritika tételmondata az volt, hogy a vizuálisan mesteri rendezés ellenére nem emlékezetes belőle semmi.

Úgyhogy itt most megcáfolnám a Washington Post 1986-as kritikáját, és megmutatnám azokat a dolgokat a Kék bársonyból, amikre mindenki emlékszik, ha egyszer látta.

Az idilli élet

A Kék bársony nyitójelenete annyira ikonikus, hogy azóta is rendszeresen hivatkoznak rá, ha meg kell mutatni egy felszín és az alatta húzódó igazság között különbséget. A stáblista lengedező függönyei után az első dolog, amit látunk, az a fantasztikusan tökéletes, fehérre mázolt fakerítés, vörös rózsákkal az előtérben. Kevés olyan dolog, van, ami jobban meg tudná testesíteni a kisvárosi lét idilljét és ártatlanságát, de Lynch aztán továbbmegy, legalábbis az integető tűzoltónál már annyira nevetséges lesz az egész, hogy szinte már komédia. Aztán miután a főszereplő apja összeesik locsolás közben, a kamera behatol a vizes fűbe, és megmutatja, hogy valójában mi van ott: egy csapat egymást zabáló, zsizsegő bogár.

A fül

Ha józan ésszel végiggondoljuk, hogy miből is indul ki a Kék bársony cselekménye, és éppen nem vagyunk a film hipnotikus hatása alatt, akkor azért elég nonszensz: a főszereplő, Jeffrey Beaumont azzal szórakozik egy mezőn, hogy egy szakadt sufnit dobál kavicsokkal. Aztán amikor lenyúlna a sokadikért, akkor meglátja a fűben azt, ami beindítja a fantáziáját. Egy levágott fül. Kié? Honnan jött? Ki dobta ide és miért? Hogy lehet, hogy egy ilyen szép kisvárosban valakit megcsonkítanak, aztán egy darabját csak otthagyják a semmi közepén? Jeffreyt nem hagyja nyugodni a kérdés, Lynch kamerája pedig a film egyik pontján addig közelít a fülbe, míg el nem tűnik benne, onnantól pedig mi is fejest ugrunk a sötétségbe. A fül látványa pedig rímel a nyitójelenetben tüsténkedő bogarakra, ugyanis ez is tele van hangyával, amikor Jeffrey felemeli a földről. Az pedig külön vicces, amikor a főszereplő elviszi a nyomozó ismerőséhez, aki belekukkant a papírzacskóba, és annyit mond a fiúnak, nagyjából egy vasúti bemondó beleélésével, hogy hát igen, ez tényleg egy emberi fül.

Laura Dern, ahogy feltűnik a semmiből

Nem kell filmesztétának lenni, hogy rájöjjünk, a Kék bársonyban majdnem mindenből kettő van. A felszín és az az alvilág, az ártatlan tinilány és a szexuálisan kihasznált énekesnő, a perverz gonosz, és a hős, aki irtóra fél, hogy perverz lesz belőle. És ez egészen hamar nyilvánvaló lesz akkor, amikor a saját háza előtt, a tökéletes sötétségből feltűnik a szinte világító ruhájában Sandy, azaz Laura Dern. Illetve nem is feltűnik, hanem mintha szétnyílna az éjszaka és kilépne belőle a világosság, Angelo Badalamenti vonósaira. Ő testesíti meg azt a jót, és érinthetetlen ártatlanságot, akárcsak pár évvel később Laura Palmer, azzal a különbséggel, hogy Sandy viszonylag makulátlan marad a Kék bársony végére. A forgatáson Laura Dern valóban tizenéves volt, és habár előtte volt pár kisebb szerepe, Lynch csinált belőle ismert arcot ezzel a filmjével, majd utána az 1990-es Veszett a világgal.

Isabella Rossellini

És ott van Sandy tükörképe, Dorothy Vallens, aki feketében, hatalmas műhajjal énekel esténként a klubban, majd fogadja magánál Franket, a Kék bársony pszichopatáját, akinek a kedvére tesz, hogy gyereke és férje életben maradjon. Rossellini – aki a film után 4 évig együtt volt Lynch-csel – alakítása olyan, amire azt szokták mondani, hogy nem ismer félelmet. Levetkőzik, hagyja magát a vásznon abuzálni, a karaktere is egy olyan áldozat, aki Jeffrey segítsége nélkül nem sokra vinné. Ez volt a színésznő első komolyabb amerikai szerepe, és talán a legemlékezetesebb is. A Jól áll neki a halál mellett.

A kukkolás

A Kék bársony kulcsjelenetében Jeffrey beszökik Dorothy lakásába, hogy kiderítse, mi történik. A szekrényben bújik el, a nő észreveszi, levetkőzteti egy konyhakéssel a kezében, de a bosszúját megszakítja Frank Booth. Úgyhogy a fiú mehet vissza a gardróbba, ahol elkezdődik a film legkeményebb jelenete, amikor megismerjük a valódi gonoszt. És azt is megtudhatjuk, hogy a főszereplőnk nem feltétlenül egy olyan szép, ártatlan lélek, mint gondolnánk, mert habár először a nőt kukkolta, utána pedig azt a szörnyűséget, amit Frank művel vele, lehetetlen nem érezni benne azt, hogy izgatja, amit lát. Lynch pedig a jelenet nagy részét Jeffrey szemszögéből látjuk. Mi leszünk a kukkolók.

A csirkejárás

A Kék bársony az a film, amiben egy férfi gázt szív, majd megerőszakol egy nőt, aki egy darab bársonyt töm közben a szájában, de még így is hallatszik, hogy gyereknek tetteti magát. És ez az a film, amiben a főszerepő, hogy lenyűgözze a szomszéd lányt, egyszer csak úgy kezd el sétálni az utcán, mint egy csirke.

Frank, a vadállat

A filmtörténet egyik legsúlyosabb pszichopatája, Dennis Hopper felejthetetlen alakításában. Nem tudni, hogy Frank honnan jött, mi történt vele, mitől ilyen, és főleg, hogy milyen gázt szív. (Lynch és Hopper sosem nevezték meg pontosan, voltak tervek, amikor hélium lett volna) Azt viszont igen, hogy egy brutális figura, egy szexuális erőszaktevő, aki ingadozik az alfahím, és egy kisgyerek szerepe között, akinek bármikor eldurran az agya, aki leordítja Jeffrey fejét, amikor az Heinekent merészel kérni a melós amerikai sör helyett. Frank olyan, mint egy munkásosztálybeli démon, aki csak baszni és ütni akar, és amikor ő kap egyet Jeffreytől, csak még jobban bezsong. Hopper teljesen uralja a szerepet, félelmetes látni azt, ahogy dagadnak az erek a homlokán, miközben a szemében egy teljesen torz lelkivilág tükröződik.

A cukorszínű bohóc

Roy Orbison állítólag nem örült, hogy az egyik legnagyobb slágere egy ilyen filmben, ráadásul egy ilyen jelenetben kötött ki. Aztán sikerült beindítania másodjára is a karrierjét. A szóban forgó jelenet pedig egészen csodálatos: csak erre az egy alkalomra feltűnő Dean Stockwell sminkelt arccal, egy kézben tartott lámpába playbackeli Orbisontól az In Dreamst (Frank úgy kéri ezt a számot, hogy a „cukorszínű bohóc”, ez a dal első sora), mindezt egy eléggé lerobbant bordélyban. Hopper arcát érdemes nézni végig a jelenetben, a szemei majdnem kiugranak a koponyájából, még akkor is, amikor átszellemülten énekli a dalszöveget. Aztán az arca eltorzul, és látni lehet, hogy itt most beindul az őrület – és a gyorsító. „Most már sötét van” - mondja Frank, amikor vége a műsornak.

A boldogság mű madara

A Kék bársony végén azt hihetnénk, hogy minden rendben van. Frank halott. Jeffrey pihen a kertben, ott van a házban Sandy is, sőt, az egész család. Még a vörösbegyek is visszatértek, egy ott ül az ablakpárkányon, ni! És tényleg ott van egy madár, a nyitójelenetben látható bogárral a szájában. Csak éppen ez a madár látványosan fémből és műanyagból van. A család mégis úgy tesz, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. És ettől is olyan hátborzongató a Kék bársony: mert hiába hal meg a gonosz, aki rettegésben tartotta a közösséget, hiába oldódott meg minden probléma, a felszín alatt még mindig ott lesznek a bogarak, a boldogság pedig csak annyira lehet igazi, mint az a szerencsétlen robotmadár az ablakban.

A Kék bársony digitálisan felújított kópiáját a Művész moziban vetítik, az aktuális vetítési időpontokról itt lehet tájékozódni.